Én nem tudom mi van ma velem.

Délelőtt túlbuzgott bennem a tettvágy- csak A. ordítása kérése miatt nem kezdtem el irodafocit játszani a gurulós székkel és a gimnasztikalabdával az irodában. Aztán valahogy "lecsitultam", és nemes egyszerűséggel elkezdtem unatkozni, meg nyűgösködni, hogy nekem aztán az égegyadtavilágon semmihez, de semmihez nincsen kedvem. (Igaz, ebbe egy kicsit bejátszott a kajakóma is)

Utána hazajöttem, és azóta mint valami zombi-zombi-izombi kóricálok jobbra-balra a lakásban. A szobámban mintha bomba robbant volna (bárcsak lenne időm és kedvem rendszeresen takarítani), az agyamban pedig háború dúl. A gyomromban is.

Az az igazság, hogy sikerült magam egy kib*szott tinilány szintjére vergődnöm magam, és már azon is hisztiztem, hogy XY bezzeg azt a képet nem tette fel a Facebookra, és hogy lehet ilyen suttyó, amikor annyira szép a szeme? Igen, egy srácról van szó, és igen, utálom magam azért, amiért ismét sikerült erre a rohadtul utálatos nyávogós-jajj Istenem, mi lesz most- úúúú de szép a fogsora- bassza meg nekimentem egy szobanövénynek, miközben őt bámultam szintre. 

Mindegy.

A holnapi napot még vergődésre szánom, aztán hétfőtől kész, slussz, passz ennyi volt, nem vergődöm semmiért és senkiért. 

Annyival könnyebb volt minden, amikor rá se néztem senkire.

Én nem tudom mi van ma velem.