Gondolatok a szobából

Hiányzik egy kicsit. 

A blog elköltözött.

Költözöm.

Mármint a blog költözik. 

Az új blog valószínűleg meghívós lesz, így aki szeretne továbbra is olvasni, az írjon egy kommentet, és értesítem majd a részletekről.

Na ez az, ami soha nem fog megtörténni.

Pláne azért, mert egy hónapon belül kétszer buktam meg ebből a kib*szott kreszből.

Legközelebb elütöm virtuálisan a rendőrt, cserkészbecsszó. A franc fizet ki még egyszer egy rakat pénzt arra, hogy megbukjak. 

Annyira ügyes voltam, hogy kétszer rendeltem meg ugyanazt a könyvet. 

Lehet, hogy ma szerda van, de ma hétfő van. 

Nem szeretnék róla beszélni.

Másfél órát töltöttem kb. emberek között, az pont másfél órával volt több, mint amennyit kellett volna. 

Az utóbbi hónapok egyik legnagyobbja: szerdai tea McValakivel <3

Szóval az úgy volt, hogy én a csütörtök estét/éjszakát/hajnalt nemes egyszerűséggel végigsírtam.

És nem a nevetéstől.

Nem tudom mi történt, egyszerűen csak túl sok volt a szutyok erre a hétre, a hülyeségek, az agyatlan "kompromisszumos" megoldások, az "azért, mert én azt mondtam" válaszok. Fáradt vagyok, és kimerült. Még mások azon sírnak, hogy mindjárt vége az őszi szünetnek, nekem szinte fel sem tűnt, hogy volt őszi szünet. Nem szeretem, hogy nem vagyok szervezett, hogy nem tudok időt szakítani mindenre, amire szeretnék. Hiányoznak a lusta szombat délelőttök, amikor a legnagyobb problémám az volt, hogy a jobb vagy a bal oldalamon feküdjek, vagy az, hogy mégis melyik sorozatot nézzem meg először? 

És hogy mi van most? Sakkozom az időmmel, a barátaimmal, a tanulnivalómmal, a mindennel. Próbálok mindenhol jól teljesíteni, és megfelelni mindenkinek, de jelen pillanatban azt érzem, hogy ez nem megy.

Belebuktam. 

Megnyugtattak tegnap a srácok, hogy nem fog megrázni az áram. 

Közben azért halálra röhögték magukat, és roppantul élvezték a helyzetet, hogy megnézhették hol élek. 

Már alig várják, hogy visszajöjjenek.

Az ember lánya egy fárasztó munkanap után tényleg csak arra vár, hogy otthon egy csöpögő bojler fogadja.

Most várjuk a vízvezeték szerelőt. 

Két lehetőség van.

1) ha hozzám szól valaki, elkezdek sírni.

2) ha hozzám szól valaki, tarkón baszom vágom egy nagy büdös ponttyal, amit utána a szájába tömök, hogy ne tudjon beszélni.

Ennyit arról, hogy barátságos lány vagyok. 

Sajnálom, hogy uncsi lány lettem. 

Kacagok, na, kacagok. Szegény Zacher Gáborné.

Fotókiállítást szeretnék szervezni.

Gondolkodom én ezen a Metro Photo Challengen. 

Ave Pozsgay Benedek

Teljesen, totálisan és feltétel nélkül szerelmes vagyok az antikvarium.hu-ba. 

Újra olvasok. 

Sokat, és állandóan. 

Klasszikusokat szeretnék, és meleg teát csípős ősszel a Dunánál.

A reggelem úgy indult, hogy felriadtam Békásmegyeren egy barátnőmnél, hogy a viharba, már túl sokat aludtam, menni kell dolgozni! Aztán eszembe jutott, hogy három hete ez az első hétvége, amikor nem kell bemennem az irodába. Megnyugodtam.

Szandra főzött nekem bio-zöld nescafét, amit pofátlanul felöntöttem tejjel, ennyit az egészséges biobarnaléről. Utána kaptam teljes kiőrlésű kiflit meg sajtot reggelire (Isten áldja a gondoskodó barátokat!), aztán felhúzva a csudi Union Jackes dorkómat elindultam haza.

Pontosabban a rendőrkapitányságra, mert tegnap feltűnt, hogy valaki levágta a plombát a villanyóráról. Priceless, remélem boldog vele, és medálnak használja. Vagy minimum az élete múlt rajta, mert az utazás és az ügyintézés egy része kb. két órányi alvástól fosztott meg. Pedig aludni jó. 

Este talán elnézek KJ-val egy kiállításmegnyitóra. Talán. Esetleg.

Még jó, hogy hétvégét pizsamában szerettem volna tölteni az ágyamban.

Ember tervez, plombalopkodó végez. 

.

"Neked nem szépeket mondok, hanem igazakat."

Én nem tudom mi van ma velem.

Délelőtt túlbuzgott bennem a tettvágy- csak A. ordítása kérése miatt nem kezdtem el irodafocit játszani a gurulós székkel és a gimnasztikalabdával az irodában. Aztán valahogy "lecsitultam", és nemes egyszerűséggel elkezdtem unatkozni, meg nyűgösködni, hogy nekem aztán az égegyadtavilágon semmihez, de semmihez nincsen kedvem. (Igaz, ebbe egy kicsit bejátszott a kajakóma is)

Utána hazajöttem, és azóta mint valami zombi-zombi-izombi kóricálok jobbra-balra a lakásban. A szobámban mintha bomba robbant volna (bárcsak lenne időm és kedvem rendszeresen takarítani), az agyamban pedig háború dúl. A gyomromban is.

Az az igazság, hogy sikerült magam egy kib*szott tinilány szintjére vergődnöm magam, és már azon is hisztiztem, hogy XY bezzeg azt a képet nem tette fel a Facebookra, és hogy lehet ilyen suttyó, amikor annyira szép a szeme? Igen, egy srácról van szó, és igen, utálom magam azért, amiért ismét sikerült erre a rohadtul utálatos nyávogós-jajj Istenem, mi lesz most- úúúú de szép a fogsora- bassza meg nekimentem egy szobanövénynek, miközben őt bámultam szintre. 

Mindegy.

A holnapi napot még vergődésre szánom, aztán hétfőtől kész, slussz, passz ennyi volt, nem vergődöm semmiért és senkiért. 

Annyival könnyebb volt minden, amikor rá se néztem senkire.

Én nem tudom mi van ma velem. 

No.

Ma elolvastam a hivatalos fordítását annak a mesének, amivel tegnap ugye megküzdöttem szótár nélkül.

Egy-két dolog megegyezik a fordításommal.

A kötőszavak például stimmelnek.

Én is csak olyan romkocsma homályban üldögélő semmirekellő bölcsész vagyok. Fújj.