Ha jól emlékszem, akkor a múlt héten istentelenül lebaszott a némettanár. Komikus volt. Kivételesen nem akartam neki beszólni, meg nem is húztam fel magam azon, amit mondott... Egy darabig.
Nem tudom már hogyan, de eljutottunk a "Szapoljuk Nussit" témához, amikor is az a drága pedagógus (xD) kijelentette, hogy lusta vagyok. Aki ismer, tudja, hogy ez így igaz. Nem is nagyon törődtem vele, csupán annyit mondtam, hogy "Anyukám is ezt szokta mondani." Mert ez is így igaz. Édesanyám nagyon sokszor mondja, hogy egy lusta disznó vagyok. Én ezt tudom, próbálok ellene tenni, több- kevesebb sikerrel. Na, de "drága" tanárnőm itt nem hagyta abba. Feltekerte a hangerejét (magyarul kiabált), hogy egy lusta dög vagyok, és csak le kéne ülnöm tanulni a picsámra. Ezt így. Ebben is igaza van, mondtam is neki, hogy anyukám ezt is szokta mondani, szóval olyan sok újat nem mondott. De ami ezek után következett...
A tanároknak mindig az a bajuk, hogy visszapofázok/ visszapofázunk, és ellenségeskedünk, ellenszegülünk, "lázadunk", mert szerintük semmi nem úgy van, ahogyan a tanár mondja. Most, hogy igazat adtam a némettanárnak, az volt a probléma. Hát komolyan mondom, röhejes. Na, de a lustanágnál nem állt meg a dolog.
Azt mondta a tanárnő, hogy velem az a baj (gyerünk, csak szintén, mindenki. De tényleg!), hogy elhiszem, hogy tehetséges vagyok, pedig nem. Aztán néha beállítok egy oklevéllel, és elvárom (!), hogy az emberek hasra essenek előttem, felnézzenek rám, körül rajongjanak. Na ezen a ponton lepődtem meg. Lestem, mint karácsony ponty a Tesco zacskóban.
Nem várom senkitől, hogy felnézzen rám. Nem várom senkitől, hogy körülrajongjon. Nem várom senkitől, hogy hasra essen előttem. Miért kéne hasra esniük? Én csupán egy lány vagyok a sok közül. Ugyanolyan, mint a többi. Semmitől nem érzem magam különbnek ahhoz, hogy hasra essenek előttem.
A tehetségem meg... Fontos az emberek véleménye. Az olyan embereké, akik értenek ahhoz, amit csinálok. Ameddig neves írók, költők, dalszövegírók, művészek elismerik a munkámat, addig nincs baj. Ráérek majd akkor aggódni, ha majd nem ismerik el a munkámat.
Oh, és azt is megtudtam, hogy náci vagyok. Szép karrier, nem?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.