Tegnap egész délután, és éjszaka esett a hó. Sőt, ma is egész nap havazott. Minden fehér. Szeretem a havat. Szeretek a szűz hóban tapicskolni. Szeretem, ahogyan ropog a talpam alatt. Szeretem nézni a behavazott embereket. Szeretem nézni a kocsijukról havat sepregető vezetőket. Szeretek a fekete szövetkabátommal fekete folt lenni a nagy fehérségben.
Ma ültem odabent, és merengtem kifelé az ablakon. Gondolatban teljesen máshol voltam. Néztem a hóesést, és azt a hatalmas fenyőt, ami az ablakunk előtt van. a fa ágai roskadoztak a hótól, arra vártam, hogy a hó egyszer csak lezúdoljon a fáról, és hangos puffanással adja a környezet tudtára, hogy már nem a fenyőt terheli...
Arra gonoldtam, mennyire jó lenne a fa alatt állni, és magamra rázni a havat, hogy én ne tűnjek ki a környezetből. Magamra rázni a havat, és feketéből hirtelen hófehér lennék. Mint egy élő hóember.
HucliVucliHóember.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.