A mérgességemnek, idegességemnek több fázisa van.

Létezik az a fázis, amikor próbálom nem mutatni, hogy mérges/ideges vagyok, de "szúrkálódok", bunkó megjegyzéseket teszek. Egy egy elég laza fázis, általában egy nőhöz abszolút nem illő Basszamegarohadtélet!-ezés után megnyugszom, és visszatér minden a régi kerékvágásba.

Van az a fázis, amikor kiabálok. Nagyon. Hangosan. Nagyon hangosan. Iszonyatosan nagyon hangosan tudok kiabálni. Ez már nem olyan laza fázis, kicsit nehezebben nyugszom meg, de pár perc hangoskodás után jobban érzem magam, és utána már csak magamban puffogok.

Aztán van az, amikor annyira ideges vagyok, hogy sírok. Zokogok. Olyan "taknyam-nyálam" egybe folyik módon. Ez általában akkor következik be, ha a kiabálás nem segít, és nem tudok lenyugodni utána. Olyankor sírok. Keservesen. Sőt, szerintem néha még hisztizek is. Ebből a fázisból már rohadt nehéz kilábalnom.

És végül, az utolsó fázis: a hányingere/hányós remegés. Ez az idegességemnek az a foka, amikor már hosszú órákig (!) kell küzdenem azért, hogy megnyugodjak. Ez általában nem szokott sikerülni, ezért aki ebben a fázisban kap el, aztán simán lekiabálom bármiért. 
Ilyenkor csapkodok, káromkodok, és ha valaki hozzám szól, azt képes vagyok lenyelni keresztbe. (Szóval olyan vagyok, mint egy menstruáló tinédzser, semmi extra) 
Az utolsó fázisban elérem az őszinteségnek azt a fokát, amit az emberek nem akarnak hallani.

Hogy miért írtam ezt le? Mint tudjátok, állást keresek. Bár nem igazán akartam az újságíró szakmában dolgozni, mégis beküldtem több magazinhoz az önéletrajzomat, hátha mégis az egyetem után újságírásra adom a fejemet. Szóval beküldtem pár helyre az önéletrajzomat, regisztráltam a kiadók adatbázisába, és vártam a szerencsét újságíró-állás ügyben. 
Ma éppen twitteren nézelődtem, amikor láttam, hogy az egyik ismerősöm holnap állásinterjúra megy egy online magazinhoz. Ezzel még nem is lenne "probléma", ha: az érettségijén már megszáradt volna a tinta, lenne ilyen irányú végzettsége, tehetsége, íráskészsége. (Igen, most szépen fel lehet hördülni a számítógép monitora előtt, hogy irigy vagyok, és fogjam be/dögöljek meg/csituljak el/keresgéljek tovább. Amennyiben a vélemény valami ilyesmi, akkor ajánlom az a kis X-et a képernyő jobb felső sarkában.)

Szóval, nézzük csak a problémámat: itt ülök egy újságíró/fotóriporter végzettséggel, tehetséggel, és jó íráskészséggel, egy középfokú angol nyelvvizsgával, és akkor azt hívják be állásinterjúra, akinek nincsen SEMMI tapasztalata ilyen téren...!? 

Igen, dühös vagyok. Igen, ideges vagyok. Igen, mérges vagyok. Igen, még mindig a remegős-hányingeres fázisban vagyok!

Már tényleg csak egy kérdésem lenne: mégis a nálam sokkal okosabbak miért hiszik azt, hogy manapság könnyű állást találni?