"Állj! látom, hogy félsz, kelj fel és járj,
tedd meg, hogy élsz!
Hogyha ez vígasztal, tudom, milyen szar,
ezt játszom én is, minden tavasszal.
Ölnék, vagy ölelnék ahhoz, hogy mások megértsék
ki vagyok én és mit akarok,
miért élek és miért halok. "
Természetes dolog, hogy az ember fél. Gondoljunk csak bele! Gyerekkorunkban is féltünk a sötéttől, a mumustól, a szellemektől. Most pedig? Félhetünk a pókoktól, a nőktől, a férfiaktól, az érzésektől...
Félünk, hogy jön valaki, aki szeret, de egy idő után a szeretet elmúlik, és nem marad más csak a rossz, a fájdalom. Amikor attól félünk, hogy a másik, aki szeret majd áfjdalmat fog okozni nekünk. A legrohadtabb.
De mi van akkor ha a másik, nem tudja, hogy én is félek? Mi van akkor, ha mindketten félünk, de gyávák vagyunk elmondani? Szívás. Az van. Ugyanis a másik azt hiszi majd, hogy mi milyen kúlmájertopcsajok vagyunk, nem félünk, és mindig a toppon vagyunk. Aztán majd jöb, hogy Ő nem akr bántani minket, de fél, és lelép. És akkor mi úgy pofára nyalunk a kúlmájertopcsajságunkkal együtt, hogy teáskanállal sem szednek majd össze minket.
Feltéve, ha valaki fog egy teáskanalat (felőlem lehet kávés is) és összeszed minket. Persze, ha vannak barátaink, akkor 8 órás "váltott műszakban" húznak minket ide-oda, csokizni, sörözni, bulizni, sőt, ha kell vakrandikat szerveznek nekünk, hogy jobb legyen. Nem lesz jobb, de meg lehet próbálni.
Félhetünk, nem lesz jobb. Dacolhatunk, nem lesz jobb. Magányosak leszünk. Ennyi.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.