Gondolatok a szobából

Két- három napja megtalált egy régi ismerősöm egy közösségi oldalon. Felvett MSN-re. Jöttek a kötelező körök. Hogy vagy? Tesód? Család? Nőd? Merre laksz most? Mi történt veled hat év alatt?

Bámulatos, hogy mennyi minden történhet hat év alatt egy emberrel... Én péládul felnőttem. Még mindig kajla vagyok, és gyerekes, de sokat fejlődtem. Már nem az a 12-13 éves csitri vagyok, aki akkor voltam. Komolyabb lettem, más dolgok kezdtek érdekelni. Megváltoztam.

Az ismerősömmel is bámulatos dolgok történtek... Átélte az egyik legnagyobb csodát, amit egy ember átélhet élete során: apa lett. Van egy 3 éves kislánya. Meglepő. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy csöppség apának fogja szólítani... És láss csodát, megtörtént.
Tulajdonképpen ezzel nem is lenne semmi probléma. Apa lett, apa lett. Párja van, párja van... Mégis, nekem úgy tűnik, hogy nem boldog. Azt érzem rajta, hogy kényszerből lett apa, és nem azért, mert az akart lenni. Persze, ez nem biztos, sosem voltam az a "lélekmágus", én a tiszta beszédből értek, nem a ködös utalásokból...
És akkor jöttek a színtiszta utalások, amikből 100%-osan tudtam, hogy Ő nem boldog ebben a kapcsolatban, bár szereti a lányát, a párját már nem annyira.

Persze, lehet, hogy a fent leírtak nem igazak, és hat év után még mindig szerelmes a párjába, és boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban él. Minden lehet, Mint mondtam, nem én vagyok Gaál Viktor, a "lélekmágus"...

Kérdem én, naívan: miért hiszik azt a szülők, hogy a gyerekük boldogabb lesz egy "egész", veszekedős családban, mint egy boldogabb csonkacsaládban? Persze, szép, ha anyu apu együtt viszi hétvégén a csemetét sétálni, és apukát nem csak hétvégente látja a csöppember... De lehet, hogy még szebb, ha a szülei nem ölik egymást...