Na, ide sem írtam már jó pár napja. Talán azért, mert nem történt semmi olyan, amiről írhatnék.
Élek. Azt hiszem. Lélegzem. És hagyom magam sodródni az árral. Már nincs miért idegeskednem. Nem is akarok. Elegem van. Utálom, hogy állandóan feszült vagyok. Ki mit fog ma mondani, ki mit fog csinálni, ki miért fog lebaszni.

Miért baszogatunk másokat? Talán azért, hogy elfedjük, palástoljuk saját hibáinkat? Más szemében a szálkát, a sajátunkban a gerendát sem...? Igen, valószínűleg. Észreveszem, hogy az ismerősöm nem boldog a kapcsolatában, hogy a McCsábítóm leplezve zavarát minden héttel mással van... Tudom, hogy McKábítóm gyenge, gyáva, és McKábító...

És én? Mi van velem...? Én talán nem vagyok zavarban McCsábító miatt...? Én talán nem vagyok gyáva...? Dehogynem. Sőt.  Félek, mert nem tudom, hogy mi lesz. Rettegek, mert nem tudom, hogy mi van. Ideges vagyok, mert tudni akarom, hogy mi folyik körülöttem!

Tudni akarom, hogy McCsábító miért csinálja ezt. Miért mondja, hogy szeret, és utána miért van mégis mással?! Tudni akarom, hogy McKábító szeret-e. Tudni akarom, hogy velem akar-e lenni? Tudni akarom, hogy mit szeretne, mit vár ettől a helyzettől? Tudni akarom, hogy miért csinálja...?

McCsábító jól bekavart... Ez a szeretlek dolog... Utálom, ha azt mondják nekem, hogy "Szeretlek". Ez nem több egy szónál. És valljuk be, hogy elég elcsépeltté vált. Jobban szeretem, ha érzem az apró jelekből, az apró figyelmességekből, hogy szeretnek. Érzem, hogy McCsábító szeret a maga módján, de McKábítónál nem érzek semmit. És ez az, ami igazán rosszul esik, egy év után...