Vasárnap osztályfőnöki utasításra el kellett mennünk megnézni a Nemzeti Színházba Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét c. novellájából készült darabot. Senki nem tudta, hogy miről szól. Természetes ismerve az osztályfőnököt tudtuk, hogy sminkünk nem lesz a darab végére, és depresziósan megyünk majd haza. Mint minden egyes osztályfőnökkel közös színházi élmény után.
Aki ismer, tudja, hogy a színház az életem. A nyakamban mindig ott van a két színházi maszkos medálom, amit anyumtól kaptam a 18. születésnapomra. Még soha nem jöttem el színházból, de ez a darab annyira nyomasztott, hogy el kellett jönnöm. Szerencsére barátnőm partner volt, így az előadás második részét a színháztól nem messze lévő parkban töltöttük, és beszélgettünk.
Hétfőn nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, így bementem szépen a könyvtárba, kivettem, és elkezdtem olvasni. (Másik nagy szenvedély) Találtam benne egy érdekes mondatot: "Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?" És ki mondja ezt...? Egy hat év körüli kislány...
Látjátok, ilyenkor jövök rá mindig, hogy kevés őszintébb, és tisztább ember van a gyerekeknél...
Sajnálom, nem nagyon tudok többet írni egyenlőre a könyvről, de biztos vagyok benne, hogy lesz még bejegyzésem Az ötödik pecsétről.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.