Ma nem tetszett a város. Nem érdekelt, hogy mi van a többiekkel. Nem érdekel az iskola. Elegem van mindenből, és nagyon sok emberből. Élükön az osztályfőnökömmel. Baszd meg, nem lehet felfogni, hogy nem akarok beszélgetni?!
A műv.töri egy kegyetlen mélytorok volt. Kelemen Annának, vagy Michelle Wildnak ment volna. Nussinak nem ment. A legdühítőbb az az egészben, hogy ez volt az első írásbeli műv.töriből, ilyen még soha nem volt. Nem volt hozzá tankönyv, nem volt hozzá próba feladatsor... Nem mentegetni akarom magam, csupán vázolom mi történt. Aki eddig megnézte, azt mondta, hogy valóban nagy szívatás volt. Tudom, olyan, mintha próbálnám menteni a menthetőt... A legdühítőbb az az egészben, hogy tudom, hogy mennyit tanultam rá. Tudom, hogy ez volt az egyetlen tárgy, amit idén folyamatosan tanultam- hogy ez volt az egyetlen tárgy, amit tanultam az idén, és mégsem sikerült.
Iszonyatosan dühös vagyok. Nem tudom megmondani, hogy kire. Magamra. Arra, aki összeállította a feladatsort. Arra, aki tankönyv, és próbatesztek kiadása nélkül elvárta több száz gyerektől, hogy megírják ezt az érettségit. Szívből köszönöm ennek az embernek azt, amit értem tett!
120 percünk volt az érettségi megírására. Nos, az első sírógörcs, és az "ÚrIstenebbőlénkurváranemtudoksemmit" gondolatok után, volt időm kitalálni, hogy mit csinálnék azzal, aki összeállította. Maradjunk annyiban, hogy szenvedne. Nagyon. Nagyon. Nagyon. Nagyon. Nagyon. Nagyon. Nagyon. *ördögikacaj*
Dühös vagyok, és csalódott. Leégtem saját magam előtt. És már előre várom a "Na ugye, én megmondtam" mondatokat... És természetesen az ofőmet... "Ha nem tanultál, minek mentél el, szégyent hoztál magadra, tanulni kell nem sírni" - az én imádott osztályfőnököm... Mert bizony, hogy ez lesz. És senki nem fogja megkérdezni, hogy Ágika, neked miért lett ilyen rossz az írásbelid? Senkit nem fog érdekelni, hogy ez volt az első írásbeli, és nem volt hozzá tankönyv, de még feladattípus sem...Csak a százalékok számítanak majd...
Elbasztam. Ez van. Gyerünk, lehet szidni, lealázni, amit csak akartok. Már kezdek hozzászokni, hogy az éjszakáimat összegömbölyödve töltöm az ágyamon... Pont mint egy dió... Egy pici dió... Hol sírok, hol nem. És érdekes, aki segíteni akar, nem veszi észre, hogy nem segít, hanem lealáz...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.