Gondolatok a szobából

Szokás szerint egy idézet. Nem, most nem egy dalszövegből, hanem Tokaji Zsolt: Hova mennek a kacsák? c. könyvéből. Megint rá kellett jönnöm, hogy Tokajinak igaza van.

Manapság mindenről lehet írni. Gerlóczy Márton barátunk hatalmas sikert aratott azzal, hogy elmesélte, hogy rúgták ki Budapest több híres- neves, vagy nem éppen pozitív értelemben híres- neves középiskolájából.
Tokaji Zsolt szintén nagy sikert aratott első, "Szólítsatok Brad Pittnek!" c. könyvével.
Tisza Kata... Nos, Tisza Katát nem lehet egy napon említeni Gerlóczyval és Tokajival.  Ő annyira "művészíró", hogy még a saját stílusát sem sikerült megtalálnia. Kétségbeesetten próbálkozik Bridget Jones stílusát összemosni, az Állítsátok meg Terézanyut stílusával, és ettől az egész, hogy is mondjam, nyávogóssá válik…

Ma a könyvekről beszélgettünk a fogadott lányommal MSN-en. Meséltem neki két regényről, amik nekem nagyon tetszettek.
Az egyik Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége c. alkotása.

A főszereplő (Henry) IHSZ, azaz: időben hontalan személy. Amikor először találkozott feleségével, Clare hatéves volt, Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. A férfi idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt, és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, egyedül, kiszolgáltatottan, védtelenül. Soha nem tudja, mikor történik meg újra, nem tudja, hol köt ki legközelebb.

Aki ismer, tudja, hogy mennyire türelmetlen vagyok. Ha ketten állnak előttem valahol, inkább kimegyek, de utálok várni. Egyszerűen megőrjít. Pontosabban megőrjített. Hülyén hangzik, de engem ez a könyv megtanított várni. Tulajdonképpen várni jó dolog.

A várakozás lehet örömteli: például, ha valaki kisbabát vár. Amikor a kismama látja, hogy gömbölyödik napról-napra a pocakja, és alig várja, hogy a pocaklakó végre megszülessen, és babázzon. Ez örömteli várakozás.
De lehet szomorú is. Gerlóczy Márton: Váróterem c. könyve arról szól, hogy a főszereplő nagyapja haldoklik. (A főszereplőnek pedig a kapcsolata. Érdekes párhuzam) A nagyapa a halált várja, a főszereplő a kapcsolat végét.
Lehet idegtépő. Egy este találsz magadban egy csomót. Megijedsz. Orvoshoz mész, sebészhez, látod a szemében, hogy itt valami nagy baj van, amit nem mer elmondani. Vérvétel. Ultrahang. CT. Világmindenség. Napokat vársz a leletre. És kiderül, hogy semmi bajod.
Lehet szorongató. Amikor nem tudod, hogy mi fog történni.

Szerintem a várakozás jobbá teszi az embert. Segít megismerni saját magadat- a határaidat, a tűrőképességedet. Meddig vagy képes várni valakire, akit szeretsz/ kedvelsz...?

A másik könyv Jodi Picoult: A nővérem húga
Vagyis én. A könyv egy fiatal lányról szól, akinek a nővére speciális leukémiában szenved, ő maga pedig csak azért született, hogy segítsen a nővérének.   Egy napon megunja, hogy kihasználják, ügyvédet fogad, hogy szabadon dönthessen arról, segít-e a nővérének. Az írónő a hét főszereplőt "egyenként" beszélteti. A könyv végére kiderül, hogy az "önállósodásra" a nővére bíztatta a húgát. Véget akart venni ennek a kiszolgáltatott helyzetnek. Aztán beütött a ménkű: Katenek leállt a veséje, és természetese Anna lett volna a tökéletes donor. a szülők azt kérik, adja oda a veséjét, Anna nem tudja mit akar. A bíróságon eközben kimondják, hogy Anna önállóan dönthet arról, mi történik vele. Nem szeretném elmondani, hogy mi a könyv vége. Akit érdekel, olvassa el.

Na, és ezek után jött a Grace Klinika mai része. Egy családot szállítanak a kóráhzba, akik autóbalesetet szenvedtek. Az apa alkoholista volt, májátültetésre vár. a fia tökéletes donor lenne. Miközben az apa a műtőasztalon fekszik élet- halál között, a család többi tagját vizsgálják. Kiderül, hogy a férfi több éve terrorizálja a feleségét, és a gyerekét, bántalmazza őket. A fiútól azt kérik az orvosok, adja oda a májának egy részét annak az embernek, aki több éve veri őt és az anyját. Te mit csinálnál? Megtennéd?

Sokat gondolkodtam a transzplantáción, és anyummal is nagyon sokat beszélgetünk róla. Én biztos vagyok abban, hogy ha velem történik valami, adják oda a szerveimet.  Szeretném, ha halálom után a szerveimet beteg emberek kapnák, hogy a műtét után egészségesek legyenek. Szeretném, ha retinámat olyan ember kapná, aki soha nem láthatta a szivárványt, egy kisgyerek őszinte mosolyát. Azt kívánom, veséimet olyan emberek kapják, akik hosszú évekig géphez voltak kötve. Azt akarom, izmaimat olyan mozgássérült gyermek kapja, aki soha nem érezhette lába alatt a friss havat… Szeretném, ha halálom után tovább élhetnék, akár tizenhárom másik emberben, mert nekik is joguk van az élethez.

Egyébként, ma a nagy könyv lázamban rájöttem, hogy én is könyvet fogok írni. Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle...