Van az a mondás, hogy csak akkor tudod meg milyen fontos valaki, amikor már nincs veled.
Tudtam, hogy egysze eljön majd ez a nap. De nem gondoltam volna, hogy most. És azt sem, hogy így.
Nem tudom hogy történt. Nem tudom mi történt. Csak azt tudom, hogy meghalt, és nincs többé. Nem lesz aki kapar majd az ágyam alatt, nem fog bökdösni, hogy engedjem ki hajnalban inni. Nem lesz kivel labdázni, és senki nem fog otthon várni, ha anyuék dolgoznak. Nem lesz kit sétálni vinni, és nem lesz kinek kutyakaját venni. Nem lez kit simogatni. Nem lesz ki tudja, hogy mikor van baj, és mikor kell csak úgy odajönni.

De ott vannak az emlékek. Akkora volt, mint egy plüsskutya, amikor elhoztam. Aztán az első lépcsőzésünk. Az első fürdésünk, az első oltásunk, az első sebünk, az első harapásunk... És a nap sztorik. A kukakirámolások. Papucsrágás.  Tapétatépés. A költözések. A minden. Minden, amit Tőle kaptam.

És akkor írjuk le "egyszerűen": ma hajnaban, 9. életévében meghalt a kutyusom.