Gondolatok a szobából

Fáradt vagyok. Szellemielg. McDicsekvő, és a hozzá hasonló emberek (?) kiszipolyozzák belőlem az életkedvet. Az ilyen emberek teszi tönkre a világot a hülye felfogásukkal.

Már oda sem figyelek arra, hogy mit válaszolok nekik. Sőt, szinte nem is válaszolok. Mintha minden beszélgetés kivágna belőlem egy darabot, amit soha nem kapok vissza. Mintha megaláznának, és meggyaláznának, és a sárba tipornának.

Tehetek ellene? Tehetnék. Akkor miért nem? Nem tudom. Talán azért, mert tudom, hogy másoknak ezt nem tudják elmondani. Nem mondják el. Valakinek őket is meg kell hallgatniuk. És én kineveztem magam valakinek. Egy "önkéntes Teréz anyának". Meghallgatom őket, a falba verem a fejemet, hogy miért vannak ilyen emberek? Hogy nem köpik saját magukat szembe, amikor reggel a tükörbe néznek? De nem jövök rá. Valamelyik nap megkérdeztem McDicsekvőt, hogy nem tartja-e kicsit sokra magát? Azt mondta nem.
Tudom. Bennem van a hiba.

Sokan kérdezik, hogy mi a baj? Miért vagyok mostanában ilyen? Egyedül érzem magam. McKábító megint elűnt. Több, mint egy hónapja, és én próbálok nem idegesekedni, hogy hol van, és mit csinál, és miért nem jelentkezik, de nem megy. Ment egy darabig, és mosolyogtam mindenre, és mindenkire, és végighallgattam mindenkit, és megpróbáltam értelmesen válaszolni minden kérdésre, és tancsáot adni, és megértőnek lenni; de mostmár nem megy, mert beleőrülök a monotonitásba, abba, hogy nem tudom hol van, és miért tűnik el, és hogy én bántottam-e meg, vagy valaki más, vagy valami baja van, beteg, vagy eltévedt hazafelé a Balcsiról, vagy elrabolták a ufók, vagy mi van? És tudni akarom. Tudni akarom, hogy mi van, és azt is, hogy mi lesz, mert most nem tudom, és zavar, és utálom, ha tanácstalan vagyok, és kétsébeesett, és most igenis tanácstalan vagyok, és kétsébeesett, és én utálom, ha ilyen vagyok, és most ilyen vagyok. De nem vagyok benne biztos, hogy ez ami most vagyok, én vagyok, mert én nem akarok egy tanácstalan kétsébeesett lány lenni, én csak Nussi akarok lenni, aki kacag mindenen, és nem érdekli semmi, és nem gondolkozik órákig azon, hogy vajon az, amit mondott, az félreérthető volt-e, vagy bunkó, cinikus, akármilyen ami megbánthat másokat, és ha meg is bántotta, bocsánatot kell kérnie, de azonnal, mert mardossa a bűntudat, és amikor a másik azt mondja, hogy semmi baj, ő akkor is magyarázkodik. Mert én nem akarok magyarázkodni, se kétsébeesni, és nem akarok antiszociális picsa lenni, csak élni szeretnék, és megtudni azt, hogy ki tett ilyenné, aki most vagyok, és tarkón vágni, és aztán rájönni, hogy az egészet magamnak köszönhetem, mert ülök az önsajnálatban, és várok, várok McKábítóra, várok anyura, várok a világra, várok az érettségire, mindenre, és mindenkire, és lehet, hogy nem teszek ellene semmit, pedig kéne, de  nem tudom, hogy mit,csak azt tudom, hogy utálom azt a helyzetet, ami most van. És magamat is.

Hát erről ennyit.