Tanácstalan vagyok. Mint egy kisközség. Még mindig. És ezen az a mini Nutella sem segít, amit pár perce majszolok a nagy fogyókúrámban. Mr.Nutella nem akar válaszolni a kérdéseimre. NEm ad tanácsot. Meg sem szólal. Még azt sem mondja: "Egyél meg, egyél meg!" mondjuk, anélkül is meg fogom hammolni, hogy mondaná, mert édesanyám szerint annyira hülye vagyok jelen pillanatban, hogy csak nagy adag cukor segítene a helyzetemen. Szóval, most Nutellát eszem. A holnapi mérlegelésnél meg majd anyázok.
Oké, a kiskanál úgy döntött, hogy rámesik, szóval nyakig Nutellás vagyok. Tudtam én, hogy kézzel kellett volna enni. Mindegy, Cleopáatra tejben- vajban, én Nutellában fürdök. Ez trendibb.
Hiszek a Sorsban. Hiszem, hogy minden okkal történik, hogy minden miértnek van mertje.
Csak jól kell feltennünk a kérdésünket. Hát, nekem ez most valahogy nem jön össze. Lehet, hogy jó a kérdés, csak a válasz nem való ínyemre...
Makacs vagyok. Utálom azt hallani, amitől félek. És mostanság túl sok dologtól félek.
Elindulunk az úton- azon, amit anyuciapuci, vagy nagymaminagypapi, jóesetben mi magunk kijelöltünk. Persze, életünk, Sorsunk elején elvárjuk, hogy valaki fogja a kezünket. Anyu kézenfogva vezet minket az oviba, ahol szocializálódnunk kell, aztán szintén kézenfogva vezet minket az általános iskolába, ahol aztán kedvesaranyos vagy bibircsókosbanya néni fogad minket. Mindkét helyen szigorú szabályokhoz vagyunk kötve. Megadják, hogy mikor ehetünk, játszhatunk, aludhatunk, hogy miben kell menni az ünnepségekre, és miben tanácsos iskolába járni, aztán feladják a házi feladatot, és megpróbálnak felkészíteni minket az életre.
Mit tudnak tanítani az iskolában az életről? Azt, hogy ne törj ki a szabályok közül? Mert nem szabad ilyet csinálni. Azt, hogy hogyan kell belesimulni egy olyan rendszerbe, amit gyűlölsz? Mert bele kell simulnod, ha túl akarod élni az iskolát anélkül, hogy édesdrága osztályfőnököd pszichológushoz küldene.
Megtanítanak megalázkodni. Megtanítanak arra, hogy be kell fognod a szádat, hogy ne mondd el a véleményedet, mert könnyen pórul járhatsz. Mi pedig csodálkozunk, hogy mennyi depressziós ember mászkál az utcákon.
De mit tanítanak az igazi életről? És mi van a szerelemmel? Arról miért nem tanít nekem senki semmit? Miért nem mondják el, hogy mit kell csinálnunk akkor, kedvelünk Valakit (igen, Téged) de nem tudjuk, hogy Valaki mit gondol? Miért nem mondják el, hogy mit csináljunk akkor, ha úgy érezzük összeomlik körülöttünk a világ? És a legfontosabb: mit csináljunk akkor, ha úgy érezzük, vesztettünk? És mikor tudjuk, hogy vesztettünk? És mi van a "Nagy Ő"-vel? Olyanja mindenkinek van? Nekem is? És én is lehetek valakinek a Nagy Ő-je? Belőlem lehet Nagy Ő? És mit csináljak, ha nem akarok "Nagy Ő" lenni?
Hiszen a "Nagy Ő"-k tökéletesek. Szépek. Okosak. Kedvesek. Aranyosak. Mosolygósak. Odaadóak. Méltóságteljesek. Nők. Nagybetűs Nők, akikre fel lehet nézni. Akik női szemmel nézve is gyönyörűek. Akiknek van kisugárzásuk. Akiket csodálni lehet. Akikre nem vagyunk féltékenyek, mert örülönk, hogy van valaki, aki tökéletes, és gyönyörű, és Nagy Ő. És én nem vagyok Nagy Ő. Sőt, Ő sem vagyok. Én csak egy lány vagyok, aki nem tudja, hogy mit csináljon. Egy Nagy Ő pedig mindig tudja.
Miért nem tanít meg senki arra, hogy mit csináljak, ha nem tudom mit csináljak?
És a legfontosabb: Ő miért nem mondja el, hogy mit gondol? Miért nem mondod el...?
És most miért nem fogja senki a kezem?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
cod 2008.08.12. 22:51:16