Pár hete láttam egy idős embert a metrón. Kentaur Az angyal c. száma jutott eszembe a bácsiról. És valóban, mint egy égi lény. Hófehér haj. hófehér ruha. A nadrág, az öv, az ing, a zokni. Minden fehér: kivéve a cipőt- az barna. Egy élő, vékony hóember. Meglepő jelenség a 2-es metrón vasárnap délben.
Groteszk kép: egy erős hatvanas talpig hófehérben, egy emogörl és egy HC-s srác között. Ilyen lehetett Gabriel Garcia Márquez a Nobel- Díj átadáson.
Méltóságteljes. Tiszta. Ez jutott még eszembe az öregúrról. Ahogy ott ült, egyenes háttal, megnyugtató mosollyal a szája szegletében egy mocskos metrókocsiban.
Az emberek? Ők csak bámultak rá, mint egy csodabogárra, én pedig szívem szerint ordítottam volna, hogy: "Ne nézzétek! Ne bámuljátok! Kérlek titeket, ne mocskoljátok be az angyalomat, könyörgöm...!"
Aztán leszállt. Felszállt a mozgólépcsőre, és pont olyan volt a jelenet, mint a Kontroll utolsó snittje.
A szombat esti nyárzáró partynknak vasárnap reggel lett vége. Olyan voltam a 7-es buszon, mint a bácsi a metróban. Csak feketében. Talpig sötétben, kicsit elkent sminkkel, kócosan, álmoskásan, kávé után áhitozva, éhesen.
És megint volt egy bácsi. Majdnem hófehérben. Kék volt az inge. És a haja sem volt teljesen ősz. Deres. Igen, azt hiszem erre mondják, hogy deres.
Egy bukott angyal, és egy majdnem angyal. Egy időben. Egy helyen.
Lehet, hogy csak álmodtam?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.