Gondolatok a szobából

Nem akarok arról írni, hogy elegem van a szalagavatóból.
Nem akarok arról írni, hogy idegesít az osztályom nagy része.
Nem akarok arról írni, hogy Szusi ma úgy bevágta az ajtót, hogy majdnem kiesett a helyéről, mert hisztizik a tánc miatt.
Nem akarok arról írni, hogy nem akarok írni.
Nem akarok arról írni, hogy mennyire szeretnék lekuporodni egy sarokba, csendbe, egy órára, és csak nézni magam elé, vagy feküdni a földön, és a gerincemben érezni annak a zenének a lüktetését, amit az alattam élő hallgat. "A véremben érzem ezt a lüktetést, amit ma érezni kell..."

Nem akarok arról írni, hogy minden este írnék McKábítónak valamit. Mert hiányzik.
Nem akarok arról írni, mennyire hiányzik.
Nem akarok arról írni, hogy nem írok neki, mert nem akarom, hogy teljesen hülyének nézzen.

Nem akarok arról írni, hogy mi van velem.
Nem akarok siránkozni.
Nem akarok holnap matek TZ-t írni.
Nem akarok fogorvoshoz menni holnap.
Nem akarok veszekedni.

Nem akarok arról írni, hogy szétbarmoltam egy kapcsolatot.

Ma ültem a 4-es villamoson, éppen a Margit hídon voltunk. Néztem a várost. A városomat. A Citadellának csak a körvonalait lehetett látni, a Mátyás templomból csak az állványokat, a vár sem látszódott teljes pompájában. Egyedül a Parlament tűnt ki a szürkeségből, az eső áztatta Pestből.
Egy viszonylag fiatal srác elkapta a tekintetemet, és megkérdezte, hogy "Tetszik?" Persze. Ez az én városom. "És a Parlament is?" Gyönyörű, impozáns épület. "Neogót stílusban épült..." Tudom. Steindl Imre tervezte az 1800-as évek végén. "Okos lány."

Azt hiszem, megkeresem a csendes sarkomat, hogy érezzem a lüktetést a véremben, a gerincemben... És azt hiszem ma sem írom meg McKábítónak, hogy egy 10-es skálán minimum 11-es szinten hiányzik. De leírom ide:

Egy 10-es skálán, 11-es szinten hiányzol!!!