Kezdjük egy full egyszerű, de számomra fontos kérdéssel: emberek hogy vehetnek fel retinaégető rózsaszínű nadrágot/harisnyát/szoknyát? Hova a jóéletbe tűnt az ízlés??? Kiégett a szemem, rögtön reggel, amikor egy nem éppen sovány nénin megláttam egy rózsaszín nadrágot. Úgy nézett ki, mint aki most szabadult a Micimackó színpadi változatából, és ő játszotta volna Malackát. Én sem vagyok sovány, de nem is viselek rózsaszín nadrágot.
Tegnap megint kaptam egy levelet. És sajnos ismét nem McKábító írta. McBarátkozó, ő volt a pötyögő. Mondhatnám, hogy meglepett, mert valamilyen szinten meglepett. Álljon itt pár sor a levélből.
Hiányzol. Bármit is mondasz, bármit is hiszel, így van. *Manó nem ért rá...?* Tudom, hogy soha nem lesznek úgy a dolgok köztünk, mint rég (...) *Ebben biztos lehetsz* Nem tudom, mi van Veled mostanában... *Ezzel mások is így vannak. Sőt. Én is.* Nem várok el semmit. Sem azt, hogy jópofizz, semmi ilyesmit. Csak hogy adj egy esélyt a barátságunknak...Szerintem megérdemelné. *Adtam esélyt. Amikor hazudtatok. Mindkettőtöknek. Most mégis azt érzem, az én nyakamba akarjátok varrni a szakítást. Engem akartok hibáztatni azért, mert vége lett. Nekem kell magyarázkodnom. Miért mondtam? Miért gondolom így?* Sosem akartam Neked fájdalmat okozni. *Megtetted* Nem lényeg, sikerült, tudom. *Érdekes, az emberek azt mondják egymásnak, hogy "nem akarlak bántani", "nem akartalak bántani" aztán mégis megbántják a másikat, és utána azzal takaróznak, hogy "nem tudnálak bántani, nem akartam, csak kicsúszott".* Nem tudom rendezni az életem. *Én sem. Nem tudom helyretenni a dolgaimat, összecsapnak felettem a hullámok, és a 'barátaim' azért is engem hibáztatnak, ami nem az én hibám. El vagyok keseredve. Szomorú vagyok. Megint naív voltam, megint hittem, megint bíztam valakiben, aki aztán "szokás szerint" megbántott. És mérhetetlenül hiányzik McKábító. Emlékszem, egyszer megkérdezte, milyen barát az, aki hazudik Neked? ...*
Pórbáltam este beszélni McBarátkozóval MSN-en, nem ment. Sőt, ma SMS-t is váltottunk. Azt hiszem pontot kéne tennem ennek a 'mondatnak' a végére, mert ha vesszőt teszek, még rengeteg fogja követni.
Ma egész nap Lány1-gyel beszélgettem. Egy darabig jó is volt. Aztán jött a kioktatás, ami eléggé elkedvtelenített mindentől, és mindenkitől. Ez a lépj tovább, nem éri meg, nézz már magadra, mit csinálsz másfél éve?- dolog. Köszönöm. Nem fogok. Nem akarok.
A nagy "levélforgatagban" eszembe jutott Puskin: Anyegin c. műve. Utáltam. Nem értettem. Megnéztük filmen. Ralph Fiennes szokás szerint hatalmasat alakít a filmben. És a nő... Tatjana. Liv Tyler. Gyönyörű. A "közös" szerelmünk McKábítóval. Ahogyan néz a nagy kék szemeivel. Csodaszép nő. Álomszép. Gyönyörű. Na Ő gyönyörű. Három részre emlékszem az Anyeginből. Az egyik a párbaj. A másik: Tatjana levele Anyeginnek, és Anyegin levele Tatjananak. Tegnap újra elolvastam Tatjana levelét, és arra jutott, hogy Puskin mégsem volt bolond.
"Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt."
"Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem..."
Láttam ma egy lányt a metrón. Szép volt. Ha fotós lettem volna biztosan megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e? De nem vagyok az. És fényképezni sem tudok. Aztán felállt, és leszállt, nekem meg az jutott eszembe: ha ilyen lábaim lennének én is ilyen szoknyát hordanék. Csak nem ilyen színben...
És ezt hallgattam egész délután:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.