Nem vagyok katona. Nem vagyok harcos. Mégis csatáznom kell valami miatt, amiért már nem tudom, hogy érdemes-e.
Ígéretek. Kósza, meggondolatlan ígéretek, amivel lámpást gyújtanak a szívünkben. Aztán elfújják azt. Lényegtelen hogyan. Előre megfontolt szándékkal? Véletlenül? Félelemből? Egy apró lehelettel? Esetleg egy nagy, mély levegővel? Nem az a lényeg, hogyan fújják el, hanem az, hogy elfújják.
Megígértek nekem valamit, ami nekem fontos volt. Egy feladatot. Önként, és dalolva vállaltam el. Írni. Hiszen ezt szeretem a legjobban. Írni, alakítani, formálni a közízlést, megosztani másokkal a gondolataimat. Kihívás. Ha újjászülethetnék, könyv lennék. Egy olyan könyv, amit valahol, valaki nagyon szeret. Örömöt okoznék minden olvasómnak: értékeket közvetítenék.
Elfújták a lángomat. Ez a beszéd pályázat elgondolkodtat. Én vagyok túl önző, hogy magamnak akarom a feladatot? De hiszen megígérték, én vállaltam el, én kértem ezt a feladatot. Senkinek nem jutott eszébe. Senkinek. És most azt várják, hogy küzdjek, harcoljak, csatázzak azért, amit már elvállaltam? Nem vagyok harcos. Nem vagyok katona. Nem én vagyok a katona.
Pénteken kerül sor a döntő ütközetre. A beszéd vázlatát kell elmondani, az osztályom pedig szavazni fog. Félek. De fejet hajtok a döntés előtt. Sőt, lehet, hogy önként feladom.
Nem. Nem adom fel. Csalódna. Csalódnának. Még pislákol a fény...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.