Szombaton hivatalos voltam Kata barátnőm szalagavatójára. Egész nap itthon mojoltam, hogy minden tökéletes legyen. Még a hajamat is beszárítottam! Sőt, harisnyát is vettem fel (utálom a harisnyákat), és felvettem a kosztümöt, meg az irgalmatlanul kényelmetlen fűzőt, és -dobpergést kérek...- magassarkút vettem fel! Mindezt azért, mert Drága Katámra rátűztek egy szalagot, és azért mégiscsak egyszer van ilyen az ember életében, és akkor nézzek már ki valahogy!
Időben indultam- sőt, igazából két órával előbb, hogy biztosan ne késsek el. Mivel nem tudtam hova kell menni, BKV útvonaltervezőt használtam- első számú hiba. A villamoson már kezdtem gyanakodni, hogy itt bizony valami nem oké, felhívtam Ankát, hogy segítsen rajtam. Anka aztán próbált megmenteni, hol szálljak le, és mire száljjak át, és egyáltalán miért villamosra szálltam, amikor nem is arra kellett volna?! Leszállok, felszállok a buszra- nem krédeztem meg, hogy merre kell menni, csak felszálltam, és természetesen rossz irányba mentem. Kettes számú hiba. Kilyukadtam valahol Ördög tudja hol, akkor már kezdtem parázni, hogy én bizony el fogok késni. Anka szerencsére megmentett, kijött elém a nem tudom hova, és elkísért a helyszínre. (Lógok Neki egy Túró rudival) Én mint vmi hülye pics@ lábamon magassarkúval, kezemben kistáskával rohantam, hogy odaérjek, és lássam, hogy Kata hogy megy ott jobbra- balra. Sikerült. Megcsináltuk. Odaértünk.
A volt osztálytársaim nem ismertek meg. Hát, igen, elég fura vagyok, ha nem a szokásos holmim van rajtam, de azért picit rosszul esett. Utoljára kb. fél éve találkoztunk, és azért azóta nem változtam túl sokat...! Na mindegy. A volt tanáraim nagy része szintén alig ismert meg. Jó, mondjuk volt olyan, akit én sem ismertem meg...
Kata gyönyörű volt szombaton (is)! Volt csípője, és dereka a kosztümben, szép volt a haja, jól állt neki a smink, a keringőruhája meseszép volt. És nagyon ügyesen táncolt. Ő legalábbis nem futott 16 ütemet magassarkúban, és nem lépett ki a cipőjéből az osztálytáncnál... : )
Nagyon sokan azt kérdezték tőlem szombaton, hogy bántam-e meg, hogy sulit váltottam? Nem hiányoznak a többiek? Nem zavar, hogy most én is ott állhatnék közöttük? Nem rossz látni őket ott, és nem ott lenni velük?
Nem bántam meg az iskolaváltást. Nehéz döntés volt, de ott nem voltam önmagam. Nem szerettem bejárni, és sok minden zavart. Zavart, hogy nem tudok semmit magyarból, hogy túl sok órám marad el egy nap, hogy nincs igazi osztályközösség, hogy azt mondták az írásaimra, hogy ezt nem kéne erőltetni...
Persze, kölykök voltunk. Kicsik, és esetlenek, szerencsétlenkedtünk ott jobbra- balra, közben meg irtó nagynak képzeltük magunkat... Közben pedig cseppek voltunk egy tócsában. Olyan cseppek, akit senkit nem érdekeltek, de mi fontos, nagyrabecsült cseppeknek tartottuk magunkat. Közben csak a tócsa volt nagy.
Az első hetekben persze, mocskosul hiányzott minden. Nem ismertem semmit, és senkit, a suli a világ végén volt (van), és ott volt 30 új ember. Újra kellett kezdeni mindent- az ismerkedés, a barátkozást... Na meg persze el kellett kezdeni tanulni.
Nem mondom, hogy könnyen ment minden, mert az nem lenne igaz. De ebben a suliban megtaláltam önmagam, rájöttem, hogy mit akarok az élettől, mi szeretnék lenni, és mit kell ahhoz tennem, hogy ez megvalósuljon. Rengeteg különleges embert ismertem meg, akiknek sokat köszönhetek. Megtaláltam önmagam, és ott nem biztos, hogy ez sikerült volna.
Minden miértnek van mertje, minden egyes dolog okkal történik. Okkal jöttem el, és vágtam bele egy új életbe, egy új suliba, új közösségbe. Nekem így volt a legjobb. De csodaszépek voltak szombaton.
Nem bántam meg, hogy eljöttem, sőt, örülök, hogy kpatam egy második esélyt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.