Szeretek ülni a gép előtt magam alá húzott lábbal, és klasszikus zenét hallgatni. Chopint. Imádom Chopint.
Néha szeretek ülni a székemben úgy, hogy a radiátorra teszem a talpamat, hogy melegítse, bámulok kifelé az ablakon, és klasszikus zenét hallgatok.
Néha kiráz a hideg, és beleborzongok- libabőrös leszek, és a zene mint a félelem fut végig a gerincemen. Ráz a hideg, libabőrös vagyok, a hangok végigfutnak a gerincemen, aztán a koponyacsonton cikáznak, megállapodnak valahol, és ott búgnak a fejem egy parányi pontjában.
Néha szeretek klasszikus zenét hallgatni, főleg akkor, ha úgy érzem, nincs szükségem szavakra, csak a hangokra. Énekelhetem a Placeboval, hogy Every me, and every you! Kérdezhetem Petrás Jánossal együtt, hogy Ugye gondolsz néha rám?! Dalolhatom Szinetár Dórával, hogy Van egy hely, hol forog a tánc, s ugyan miért volna jó, ha nélkülem járnák? De olyankor nem mindig érzem azt, amit kéne...
Chopin viszont elgondolkodtat, és a Mazurka még mindig ott búga fejem egy parányi pontjában. És most ez így jó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.