Gondolatok a szobából

Miért pont Ők? A férfiak fogságában.  Ez a címe Albert Györgyi könyvének, melyet azokról a férfiakról írt, akikhez valaha köze volt. Így, vagy úgy.
Fájdalmas 182 oldal férfiakról, és egy nőről, aki "csak" szereti akart, és szeretett is. Rossz időkben, rossz helyeken, rossz embereket.

Mármint, nem biztos, hogy rossz embereket. Vagy nem úgy rossz embereket, hogy rablókat, gyilkosokat. Egyszerűen... Nem tudom... Talán úgy kéne fogalmaznom:  "a nem megfelelő embereket".

Vannak könyvek, amikben magamra szeretnék ismerni (Paulo Coelho- Zahírjában, pl. vagy Paulo Coelho- Tizenegy percében), és vannak olyan könyvek, amikben magamra is ismerek. (A sajnos, vagy nem sajnos hangulatfüggő.) És ebben a könyvben magamra ismertem.

Nem is akartam elolvasni, aztán anyu rámnézett, és azt mondta, hogy "Ne legyél Albert Györgyi kettő!", és én nem is nagyon értettem, hogy mit akar ezzel mondani, meg nem is nagyon érdekelt. Aztán megértettem.

Nem szeretném én ezt most itt bővebben kifejteni, hogy miért, és honnan jött az a fénysugár, ami aztán bemászott az agyamba. (Igen, van, köszi.) Jött, és maradt. Ez van. És tényleg nem szeretnék Albert Györgyi kettő lenni.

Van egy rész a könyvben -egy idézet, ami pár hete köztem és McZenélő közt is lezajlott.
"Az előbb lett vége a Végzetes bonzerő cimű filmnek. Kedvenc jelenetem: Michael Douglas felmegy kettyinteni a szeretőjéhez, akit Glenn Close alakít, és csak így mellékesen megjegyzi:
- Tudod, én valójában nagyon szeretem a feleségemet.
Mire a nő:
- Ühüm. Akkor miért vagy itt?"

Hát, valami hasonlót mondott McZenélő is, csak feleség helyett barátnővel, én pedig a Miért vagy itt helyett azt kérdeztem, hogy "Akkor miért másztál bele a számba?" Válaszolt, bár ne tette volna... Habár de. Az egomnak jót tett. Az igazság az, hogy én semmit nem akarok McZenélőtől, aki ezt nem nagyon érti, de igyekszem benne nyomatékosítani.

Emlékszem, volt egy srác, csak smár és más semmi jeligére, egy koncert után, egy metrókocsiban. Én persze rögtön többet láttam a dologba, mint amennyit kellett volna, na meg az is kiderült, hogy ő az a majdnem tipikus "úgy-beszélek-hogy-okosnak-tűnjek-közben-én-sem-értem-miről-van-szó-egyszer-nagy-művész-leszek-, mégis jelen volt az életemben jó pár hónapig. Még egyszer találkoztunk, egy koncerten. Érdekes, az együttesnek az volt az utolsó koncertje... Akkor ott történt valami, aminek nagyon nem kellett volna, amiért természetesen én lettem a hibás. Nem ő ivott többet. Nem ő volt hülye, hanem én. Ki gondolta volna...
Múltkor láttam egy szórakozóhelyen, de nem akartam vele beszélni. Igazából nem volt miről. Meg minek?

Igen, néha én sem tudom, hogy ez most mit jelent? És igen, néha én is többet látok bizonyos dolgokba. Néha meg a másik lát bele többet. És akkor megy a ribancozás, meg a hazudsz duma. Nem hazudok. Csak megmondom az igazat.

Ki gondolta volna, hogy az igazságba bele lehet bukni? Várom, hogy McKábító jelentkezzen. És ez sem hazugság.