Gondolatok a szobából

Belátom, hogy gyerekesen viselkedtem. Hirtelen felindulásból közöltem, hogy megszűnik a blog, és nem fogok ide többet írni. De abban a pillanatban, hogy rákattintottam a "publikál" gombra, éreztem, hogy nem fogom én ezt sokáig bírni. Már másnap hiányzott az egész, ezért regeltem egy másik címmel, másik nickkel. Oda meg nem írtam egy szót sem. Annyira hozzám nőtt ez a cím, meg ez a minden, hogy máshol már nem is volt igazi.

Na, de miért is tértem én ide vissza? Ma találkoztam Valakivel. Az én McValakimmel. A szokott helyen. De még a szokásosnál is jobb volt. Már nagyon vártam, hogy újra találkozzak vele, láthassam, halljam a hangját. Megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni? Duna-part, vagy kávézó? a kávéfüggő énem egy másodperc töredékére gondolkodóba esett, és végül a Duna-partot választottam. Azt mondta gondolta, hogy a partot fogom választani : ) Valahonnan mintha ismerne ; )

Kaptam tőle valamit, ami a hófehér lapomra csodazölddel fog felkerülni. Maradjon az én titkom, hogy ez micsoda. Pontosabban a mi titkunk. És akkor már van sirályunk, csodánk, könyvünk, és titkunk.

Az elmúlt két hétről nem szeretnék beszélni. Az csak rá, és rám tartozik.

Lényeg a lényeg, rájöttem, hogy egy önző buta liba vagyok, és tovább kell látnom az orromnál, különben nem lesz ennek szép vége. Még pár nap/pár hét, és mindent helyreteszek magamban. Akkor már képes leszek válaszolni, és talán képes leszek írni róla.

A mai délután csodazöld volt. Álltunk a metróba, és McValaki azt mondta, hogy "Ma nagyon szép vagy!" és azt hiszem, én fülig pirultam, és mondtam, hogy "Nem, nem dehogyis, úgysem hiszem el." Ültünk a Duna-parton, és azt mondtam, hogy "Engem nagyon kevés ember szeret." Mire azt felelte: "Jó érzés a kevesek közé tartozni!"

Na látjátok, ilyenekre jó visszagondolni egy fekete délutánon.