Csúnya dolog nem válaszolni. Tudom. de fogok majd válaszolni. Idővel. De most nem... Most írok, és nem élek, és ez így jó, mert most nem akarok mást, csak írni, írni, és írni, mert ebbe menekülök, és most jó menekülni, mert írnom kell, mert az írás és Budapest a két nagy szerelmem, mert az írás éltet. A betűk, a szavak, a mondatok, a bekezdések, a szöveg.
Most írok valamit, amiről már nagyon nagyon nagyon régóta ábrándoztam. És most jó. Folyton ezen kattog az agyam. A buszon, a suliban, matekórán, és szünetben, fürdés, evés, ivás, sőt, még alvás közben is csak és kizárólag ezen kattog az agyam. És jó, mert így nem kell törődnöm olyan dolgokkal, amelyekkel törődnöm kéne, de nem merek.
Írok, és nem élek, de hamarosan megírom majd a választ is, de egyenlőre a gondolatok mint villámok cikáznak a fejemben, de még nem akarják megmutatni magukat, még félnek, még erőt gyűjtenek, hogy aztán teljes pompájukban mutathassák meg magukat.
Idővel. Mindennek eljön a maga ideje.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.