Tegnap az egyik kedvenc zenekarom koncertezett a Hajógyári szigeten. Anyuval kicsit sokat szkanderoztunk, hogy kimenjek, vagy ne menjek, mert azért ma mégiscsak emelt szintű magyar érettségit írtam. (Köszi a bíztatást a bíztatóknak!) Aztán végül megbeszéltük, hogy oké, kimegyek, de akkor 20-ra itthon leszek, különben irgumburgumszettevetteteremtette! (Becsületemre váljék, hogy 20:00-ra a lakásban voltam.)
Ki is mentem, és már jó 20 perce kóboroltam a szigeten, amikor már nem bírtam tovább, és felhívtam MN-t, hogy merre járnak, mert szerintem eltévedtem, amikor kiderült, hogy ők még nincsenek ott, Kölyökék busza pedig lerobbant, csak később jönnek, de ők mindjárt odaérnek, nyugi. Oda is értek, beszélgettünk, aztán inkább elszeparáltam magam, mert mindenki ment oda pacsizni. Kölyökék végül egy jó 20-25 perces késéssel futottak be, ezt egy villámgyors kipakolás követte- meg éktelen káromkodás :D Aztán ugye beállás, gyors mosolygás, meg puszipacsivilágmindenség, és már kezdődött is a koncert... Nekem meg indulnom kellett, hogy hazaérjek 20-ra (Szia Anya! ^^) Kölyök aranyos volt, ott kacsingatott, meg mosolygott, én meg integettem, hogy pápá, remélem hamarosan újra lesz pesti koncert...
Iszonyatosan rossz érzés volt elsétálni a koncertről, miközben hallottam, hogy Kölyök éppen a kedvenc számát dobolja, miközben hallottam, hogy több száz ember kiabálja teli torokból a szöveget, miközben a sziget kijáratánál felcsendült a kedvenc dalom. Miközben a HÉV felé sétáltam, azon morfondíroztam, hogy mennyire nehéz volt otthagynom a koncertet, a zenészeket, mintha egy darabka ottmaradt volna belőlem a Hajógyárin.
Aztán az is eszembe jutott, hogy vajon csak nekem ilyen nehéz ennyire otthagyni, elhagyni valamit, valakit? Hiszen a környezetemben élő embereknek annyira könnyen megy... Vagy csak én látom így? Én érzem rosszul, amikor azt érzem, hogy engem egy csomó embernek könnyű itthagynia?* Mintha tőlem nem lenne nehéz megválni, csak én válok meg nehezen másoktól. A túlzott ragaszkodás...
Erről, vagy hát majdnem erről van egy nagyon jó kis szösszenet, majd holnap megkeresem, és beírom, de most nyűgös vagyok. Három szót mondok a holnapról: törölköző#, Erzsébet híd
* Akinek nem inge, ne vegye magára, akinek inge, az húzzon öltözködni, mert meg fog fázni.
# ez még változhat
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.