Három napja rossz kedvem van. Ez van, nem tudok vele mit kezdeni. Angolon fordult a kocka. Aki eddig szimpatikus volt, azzal most kicsit hadi lábon állok. Még mindig nem szeretem, ha kioktatnak. Ez van, nem tudok kibújni a bőrömből, és gyűlölöm, ha valaki kioktat a "szakmámmal" kapcsolatban. Én sem kontárkodok bele másnak a "szakterületébe", és elvárom, hogy ezt velem se tegye senki. Nem fogom kioktatni Zét a számítógépekről, Nanát meg a helyes szúrásról, mert nem értek hozzá. Photoshopban tördelni, és web2-ben képet szerkeszteni? Gratulálok. És akkor ő akar engem tanítani. Pfff. Még egy ilyen, és lecsapom. De az ujjait is eltöröm, ha még egyszer a hajamhoz közelít. :@

Hazafele jövet azon gondolkoztam, hogy mennyire utálom az embereket. Arra jöttem rá, hogy nagyon. Sőt. NAGYON! Van pár ember -kb.10- akit imádok, akik előtt az ajtóm mindig nyitva áll. Jöjjenek be, foglaljanak helyet, üldögéljenek. Bármikor jöhetnek, kopogtatás nélkül. De a többi... Ők inkább rám se nézzenek, mert nem bírom elviselni őket. A közelséget, a nézést, a beszédüket, semmit. Komolyan mondom, én lennék a legboldogabb, ha egy lakatlan szigetre kerülnék.

Amikor a ház felé tartottam, három dolog jutott eszembe. Az egyik az, hogy szeretnék egy coboly színű spániel lányt. A másik az volt, hogyha hazaérek, beteszek egy CD-t, és max. hangerőn fogom üvöltetni. Megtörtént. Bosszankodtak is miatta. Nem érdekelt különösebben. Ha az alattam lakó az ablakon kihajolva hányhat, én is hallgathatok zenét.

A harmadik az volt, hogy kislány koromban csak olyan szoknyát vehetett nekem az anyukám, ami "pörgős" szoknya volt. Felpróbáltam, pörögtem benne, és ha pörgött, akkor megvehettük. Néha addig pörögtem, ameddig el nem estem.

Szerettem volna délután úgy pörögni, mint 5 évesen, pörgős szoknyában, sokáig, szédülősen, elesősen, és utána kacagtam volna szívből magamon, és potyogtak volna a könnyeim  -amiről csak ketten tudjuk, hogy milyenek- valami miatt, valami után, ami már nem jön vissza.