Körülbelül négy napja küzdök saját magammal. Szeretném felhívni McValakit, és beszélgetni vele, kikérni a tanácsát, érdekel a véleménye. Jó lenne, ha elmondaná, hogy ő mit látna legjobb megoldásnak. Egyszerűen szükségem valakire, akit felhívhatok, és elmondhatom neki, hogy tanácstalan vagyok, mint egy kisközség. Szükségem van valakire, aki meghallagat ezzel a nyomorul továbbtanulással kapcsolatban. Szükségem van valakire, aki nem akarja rám erőltetni a saját meg nem valósított álmait. De nem hívhatom fel. Pontosabban felhívhatnám, de nem szeretném őt zavarni.

Még nem sikerült dűlőre jutnom a pótfelvételivel kapcsolatban. Hova? Mire? Miért? A nagy gondolkodás közepette arra jöttem rá, hogy én írni szeretnék. Nem akarok életet menteni, fogat ápolni, tanítani, számolgatni meg pláne nem. Én írni szeretnék. És élni. Pontosabban ÉLNI. Így, csupa nagybetűvel. Olyan Gerlóczy Mártonosan. Csak kevesebb alkohollal.

Még öt napom van dönteni. Azt hiszem engem már ez az egész nem érdekel. Az oktatási rendszerünk karöltve az egészségüggyel ezer sebből vérzik, és ezt mindenki látja. Mindenki tudja, és senki nem tesz ellene semmit, mintha könnyebb lenne félrenézni, és csak rohanunk a vesztünkbe. Vérzünk, dől a vér, mindenhol jajveszékelő emberek vannak, és senki nem emeli fel a szavát, hogy ezt nem így kéne csinálni... Néha aztán történik valami, valaki megpróbálja csillapítani a vérzést, de az ütőér vérzik, nem egy aprócska hajszálér. "Ezer sebből vérzek el, meghalok, nem érdekel..."

Még mindig Gerlóczy Márton a no.1.