Ma láttam valami érdekeset a 3-as villamoson. Ült a járművön egy kislány -5 év körüli lehetett- az anyukájával. A lánykának egy plüss sün volt a kezében. Valahogyan sikerült kiejtenie a kezéből a játékot. Gyorsan felkapta, és elkezdett kiabálni a játék állattal -miközben ütötte is, mint a répát-, hogy "Hülye sün! Hülye! Hülye! Hülye!" Anyuka szeme csodásan csillogott ezene a jeleneten, majd utasította a gyerkőcöt, hogy "Szeresd!", és a kislány abban a pillanatban szeretgetni, ölelgetni, puszilgatni kezdte a szőrös sünt.

Azon gondolkoztam, hogy ez tényleg így megy? Parancsra? Gombnyomásra? Csk azt kell mondani a másiknak, hogy "Szeresd!" "Szeress!" és az szeretni fog? Ennek az érzésnek nem szívből kéne jönnie...? Nem tudom. Még mindig ezen gondolkozom. Sosem azért szerettem/szeretek valakit/valamit, mert azt mondták, hogy szeressem. Jött, és én szerettem. Télen, nyáron, ősszel,  és tavasszal, hóban, és fagyban, esőben, és szikrázó napsütésben, és ehhez az érzéshez nem kellett parancs. Csak jött. És én szerettem. Akkor is, ha viszont szerettek, és akkor is, ha nem.

Nem értem az emberi kapcsolatokat. Alkalmatlan vagyok bármiféle emberi kapcsolatra.
"A jó prákapcsolat titka az, hogy nem én vagyok az egyik..." Hát ja.