Rosszat álmodtam. Azt álmodtam, hogy kaptam egy kiskutyát. Egy nagyon kis picike, arany színű spánielbébit. Kicsi kék nyakörve volt, és kék póráza. Olyan kis cuki volt, mint  kiskutyák 90%-a. Zével is anyuval sétálgattunk álmomban, egy kora őszi napon, amikor szembejött velünk az "igazi apám". A kiskutya odament, hogy megszagolja, az pedig felkapta a kiskutyát, a földhöz vágta, és rálépett a torkára. A kiskutya azonnal meghalt, de neki ez nem volt elég, elkezdett ugrálni a kiskutyán, és közben azt mondta, hogy így fog majf bántani  minket is. Nagyon.
Én pedig nem tettem semmit, egyszerűen nem tudtam mozdulni.

Nem tudom mi a szörnyűbb. Az, hogy ilyeneket álmodok, vagy az, hogy tudom, hogy képes lenne megtenni. Félek, megint félek, mert nem tudom, hogy meg tud-e valaki védeni, és meg fog-e valaki védeni, miközben mindenki azzal nyugtat, hogy nem bánthat.

Miért ne bánthatna? Hiszen bántott már éppen eleget.