Már megint. Éppen most nézegettem a kis naptárat itt oldalt, hogy egy- egy bejegyzésem között simán eltelik 4-5 nap. Nem volt ez mindig így, emlékszem még arra, amikor minden nap írtam valamit. Az igazság az, hogy az utóbbi három hetem ingázással telt, és még nem tudni, hogy mennyi fog így telni. Korán reggel elmegyek, este hazajövök, megfürdök, (jó esetben) eszem valamit, és utána úgy alszom, mint egy csecsemő. MSN-en sem vagyok mostanság túl sokat. Sőt. Gép előtt sem. Vagy cikket írok, vagy farmvillet játszom kb. 20 percig, utána pedig szundi. Így telnek mostanság a napjaim.

Csütörtökön belezúgtam a város leghelyesebb mentőtisztjébe. Megállt előttem az álompasim, megszólított, és azt hittem, hogy elalélok. Egész jót beszélgettünk. És olyan édesen mosolygott... Jó pasi volt, na. És úgy lebaszta azt a nőt, aki múltkor kiabált velem, és kidobta a palackomat (bár egészen más okból kifolyólag), hogy egész nap úgy mosolyogtam, mint egy jól lakott napközis. (Egyébként, egy mondat erejéig visszatérve a múltkori hülye nőre: ha még egyszer hozzámszól, a torkán fogok ugrálni; ha kettővel kevesebb lenne az IQ-ja, összesz*rná az udvart; ha csak fele annyit törődne a tisztasággal, mint velem, csillogna a kórház.)

Rántott sajtot szeretnék enni, sült krumplival, és tartármártással. Meg palacsintát. Gundel palacsintát. Nem vagyok ám nagyigényű. Prága óta palacsinta megszállott lettem. Valaki lőjjön már le.

Az utóbbi három hét minden nyűgét baját ma anyuval és Zével tömény vásárlásba folytottuk- na jó, igazából szükségünk volt pár téli holmira. Sajnos Zé még mindig nem kalap kompatibilis (van egy annyira szép kalap a C&A-ban, pedig gyűlölöm a fejfedőket, de ez gyönyörű. Fekete, és masni is van rajta, és jól is áll, ami nagyon nagyon ritka.), szóval kalapot ma sem vettünk. Helyette gazdagabb lettem egy- két fehérneművel, és három pulóverrel. Az egyik lila, és gombosgarbóscsoda, a másik sötétszürke garbó és piszok nagy nyaka van, a harmadik pedig egy V kivágású világosszürke.  Azt hiszem hétfőn még be fog ficceni egy rózsaszín kendő (a szürke pulcsikhoz), és láttam még egy meseszép türkiz színű kendőt is. Egyébként normális vagyok, és gyűlölök vásárolni. Utálok boltról boltra járni, meg próbálgatni, meg állni a próbafülkében és szenvedni, hogy most jó, vagy nem jó, egyszerűen nem élvezem. Cipőt is utálok venni. Egyedül a sminkcuccos vásárlást élvezem. Elkefélt egy lány vagyok.

Egyébként majd' megfagyok jártamban- keltemben. Piszok hideg van. Itthon már be kellett fűteni. Sejtem, hogy ez most mennyire érdekelte a kedves olvasót. Kb. pont annyira, mint a mentős szerelmem, meg a pulcsivásárlás, és a többi. Bocsi, most így kifakad minden.

Az utóbbi pár napban hiper antiszociális lettem, velem közlekedni maga az öngyilkosság, mert ha nem tetszik valami, akkor szóva teszem. Anyu szerint olyan vagyok, mint egy méregzsák. Én inkább kiállhatatlan picsának nevezném magam, de anyu biztossan nem akart megbántani. Egyébként az vagyok, megőrülök attól, ha valaki előttem andalog az utcán. Tombol a hideg, nem érzem a lábujjaimat, és akkor úgy sétál a néni, mintha a templomban vonulna az oltárhoz, és szeretné átgondolni, hogy biztosan igent mond-e. A halálom. Pörögjünk már néha kicsit emberek. Jó, oké, én is szoktam andalogni, de akkor ha valaki siet mögöttem, elengedem, de neeeem, nénikérem tötyöglötyög. A másik, ez a kurva kapu. Ha még egy banya rámcsukja az ajtót, amikor látja, hogy jövök, és utána vigyorogva nézi végig, ahogyan szerencsétlenkedek a kulccsal, fogom magam, és kicserélem mind a két zárat, még nincsenek otthon, és utána nem adok nekik kulcsot. Aztán ÉN fogok rajtuk kacagni. És igen, vállalom, egy szemét dög vagyok, de amikor a héten négyszer játsszák el ezt veled, akkor már te sem vagy nyugodt, az biztos.

McValaki azt mondta valamelyik nap, hogy "tudod, néha azt érzem, hogy csak az ismeretlenség homályában tudsz magadról beszélni. írsz egy csodálatos internetes naplót, csupa pozitív visszajelzésekkel, aztán, ha beszélgetni kell valakivel, visszahúzódsz. nem árulsz el magadról semmit. vagyis csak nagyon keveset. hogy mi bánt, hogy mi az, ami igazán érdekel, hogy mi az, amit szívesen megismételnél, vagy egyszerűen elfelejtenél, ha lehetne..." Lehet, hogy igaza van. De az utóbbi két hónapban túl sokszor mondták, hogy a problémáim nem valósak, és én vagyok a balfék. Hogy azok a dolgok, amelyek miatt aggódom nem léteznek, és különben is, én vagyok a hibás mindig, mindenért, mindenhogyan, és fogjam be. Ezek után miért kéne beszélnem arról, hogy mi bánt?

Mert igen, nagyon sok minden bánt, de abban a pillanatban ahogyan kimondom, valaki letorkol, hogy "De miért érzed ezt? Most miért kellett ezt csinálni?" mintha ő nem csinált volna hülyeségeket az életében. Mert körülöttem mindenki makulátlan, csak én vagyok mocskos. Vannak dolgok, amiket magamtól is el tudok dönteni, és vannak helyzetek, amikor támogatásra, és nem baszogatásra lenne szükségem. Túl nagy kérések ezek?

Biztos, hogy én vagyok hülye. El kéne utaznom egy lakatlan szigetre, ott legalább nem bántaék senkit. Meg engem sem bántana senki. Maximum egy oroszlán. Bár, megfeküdném a gyomrát.