Gondolatok a szobából

Fontosnak érzem, hogy írjak a nagypapámról. Azért, mert ez az én blogom. Azért, mert én azt akarom. Azért, mert én azt hiszem, hogy így majd könnyebb lesz. Azért, mert szeretném elmondani azt, amit.

A nagypapám egy egyszerű ember volt. Egy cinkotai család fiúgyermeke. Heten voltak testvérek. Papa volt a legidősebb. A testvéreivel nem volt túl jóban, keveset beszélt róluk. Cinkotán gyerekeskedett, és az anyukája mindig lisztes zsákba csomagolta neki az elemózsiát, ezért Lisztesnek hívták. Ő is ott volt ám '56-ban, de soha nem mesélt róla. Amikor kérdeztem, mindig csak annyit mondott, hogy "Mit csináltam volna Csibe? Harcoltam a ruszkik ellen!", és ezzel ő lezártnak tekintette a témát. Csak egyszer mutatta meg nekem, hogy hol voltak a tankok, és akkor ő mit csinált. Csak egyszer.

A nagypapám volt az, akit mindenre rá tudtam venni. Engem tekintett az egyetlen unokájának, én voltam neki az alfa és az omega. Emlékszem, 5 éves lehettem, amikor Papa festette a lakást. Állt a létra tetején, az 5 éves Ágika pedig rántott ficánkát akart enni. Papa pedig lemászott, és rántott halat sütött nekem, mert én azt akartam enni. Emlékszem, egyszer a nagymama lecsót akart enni, és vett kb. 5-6 kg. paradicsomot. Én odaültem Papa térdére, és együltő helyünkben megettük a befőzésre szánt paradicsomot. És nem fájt utána a hasunk. Nagyi viszont nagyon mérges volt.
Emlékszem, hogy volt egy piros kislábosa, és mindig abból ettük a csirkepörköltet nokedlival. A térdére ültetett, és úgy ettünk a kis piros lábosból. Aztán Minimaxot néztünk. Mert az én Papám ilyen volt.

Az én Papám olyan volt, hogyha tudta, hogy egyedül vagyok itthon hétvégén, akkor néha átosont, és az ebédlőasztalon hagyott nekem reggelit. Péksütit, friss zsemlét, kakaót, hogy az ő Csibéje ne haljon éhen.

Az én Papám Csibéne hívott, de nem tudom miért. Meg VaszilVaszilijevicsnek. És néha megcsípkedte az arcomat, mosolygott, és azt mondta, hogy "Kis Gézengúz!" Az én Papám soha nem volt mérges, ha a kölyökÁgika kizárta őt télvíz idején az erkélyre, csak mosolygott, és kacagott. Soha nem volt rám mérges. Az én Papám karkötőt hajlított nekem villából, és lement a boltba, ha én tejszínhabos kávét szerettem volna inni. Az én Papám vigyázott a kutyusomra, amikor nyaraltunk. Az én Papám mindig segített mindenkinek.

Az én Papám kiment Németországba az igazi "apámhoz", hogy segítsen neki, amikor az lerobbant valahol a hóban fagyban, és nem indult az autója. Addig bütykölte, ameddig az annyira ben nem indult, hogy el tudják vinni az első szervízig.
Az én Papám örült, amikor elköltöztünk az igazi "apámtól", mert tudta, hogy jobb lesz nekünk így, és megtette érte a lehető legtöbbet. Az én Papám glettelte a szobámat, és azt mondta, ha elbasszuk a festést, és nem tetszik majd a srága, akkor sincs baj, legletteli újra.

Az én Papám sosem mondta nekem, hogy szeret, de tudtam, hogy szeret. Éreztem. Csak velem volt hajlandó enni és inni a kórházban, csak az volt jó, amit én vittem, csak akkor volt jól, ha én ott voltam. Amikor utoljára beszéltünk, mondta, hogy menjek haza tanulni, mert az nagyon fontos. És egyek, mert az is fontos. De jöjjek majd másnap, és akkor megnézzük a Vukot, mert azt mindketten mennyire szeretjük. És vigyek puha mézes sütit, mert elfogyott. És adott puszit, és mondta, hogy jó itt vagyok vele. És nekem is jó volt, mert tudom, hogy a lehető legtöbb időt töltöttem vele.

Az én Papám nagyon hiányzik nekem. Hiána mondják Zé szülei, hogy olyan, mintha az unokájuk lennék, nem vagyok az. Nekem már nincs kinek azt mondaom, hogy "nagymama", vagy "nagypapa". Az egyetlen igazi, élő rokonom az anyukám. És mondhatják, hogy unoka vagyok, de nem vagyok. Jól esik, de nem vagyok az. Én csak egy lány vagyok a sok közül, aki elveszítette a nagypapáját, aki nagyon hiányzik neki. És mosolygok, és viccelődök, mert tudom, hogy nem szeretné, ha sírnék, mert azt sose szerette. És nem is sírtam, ha vele voltam.

Az én Papám volt az, aki felállva tapsolt a szalagavatón, amikor elmondtam a beszédemet, pedig alig hallott valamit belőle, és utána mindenkinek büszkén újságolta, hogy "Ő az én kisunokám!".

Hát ő volt az én Papám. Nem mentett életeket, nem oldott meg rejtélyeket, nem festett képeket, nem írt verseket, de az én nagypapám volt, a legjobb, akit csak kívánhattam magamnak.