Fogalmam sem volt, hogy merre járunk, ezért kinéztem az ablakon.  A villamoson ültem, amikor elhaladtunk az épület előtt. Megláttam. Hatalmas volt. Belémhasított a felismerés, hogy én miért nem járok azon a környéken villamossal. Meg semmivel. Mert utálom. A környéket. A helyet. Mert akárhányszor az épületre nézek, rámtör a sírás.

Nem sírtam. Könnyeztem. Bánkódtam a múlt miatt, és könnyeztem a jövőért. Hiszen a jövő édes, ami nem jön el. Feltépődött egy- két régi seb, és újra előjöttek a kérdések is, amikre nem kaptam választ. Amikre soha nem fogok választ kapni. Aztán elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán válasz akarok-e kapni a kérdéseimre, vagy jobb, ha így élek tovább, tudatlanul?

Pár napja kedvtelen vagyok. Pontosabban: sok dologhoz van kedvem. Fotózni, írni, képeket nézegetni, kiállításra és moziba menni (pedig nem szeretem a mozit), olvasni, vagy csak gubbasztani a fotelben és kávét inni. De nincs kedvem az emberekhez. Nincs kedvem  korán reggel felszállni a BKV-ra, és hallgatni a piacra rohanó nénikék sopánkodását, hogy a mai fiatalság mekkora szemét, amiért iskolatáskával közlekedik, neki meg a három gurulós táskájából csak kettő fér el. Tényleg nagy szemétség. Nincs kedvem a cigány pardon roma gyereket hallgatni a fogászaton, hogy a fogorvos mekkora mocsok, amiért meg merte jegyezni, hogy fogat kéne mosni. Úgy naponta kétszer. Nincs kedvem mosolyogni, amikor mások azt akarják, hogy mosolyogjak. Nincs kedvem hülye kérdésekre válaszolni, amiket mások komolyan tesznek fel. Egyáltalán nincs kedvem kérdésekre válaszolni.

Egyáltalán, miért kell hülye kérdéseket feltenni? Miért fontos, hogy mit reggeliztem? *Semmit.* Miért fontos, hogy hova megyek? *Oda, ahova akarok.* Miért csinálod azt, amit csinálsz? *Azért, mert azt akarom. * Miért nem ezt csinálod? *Azért, mert azt nem akarom.* Miért vagy ideges? *Azért, mert hülyeségeket kérdezel.* Szerinted ki nyeri majd a választást? *Kisebb gondom is nagyobb ennél. Egyébként pedig tökéletestökmindegy.* Miért nem írta bele a diákigazolványszámát a bérletszelvényébe? *Azért baszki, mert még nincs új diákom, és ha a régi számát írnám bele, akkor miután megkaptam az újat, az lenne baj. Logika. És ön a feltűnően barna bőrű bácsitól miért nem kérte el a jegyét?* Miért nem lehet a kék tiltó kártyára piros négyest tenni? *Mert nem ez a szabály.* Szerinted a szlovák, vagy a magyar tej a finomabb? *Természetesen a MAGYAR!* Miért hallgatsz Hungaricát? *Azért, mert szeretem.* Miért nem alhat senki az ágyadban? *Volt, aki aludhatott benne. Egyébként meg az ágyam neve Kornél.*

És minden napra jut valami apró- cseprő hülyeség. És értem én, hogy nem akarnak bosszantani, de azért sikerül. A legszörnyűbb pedig az, hogy néha már az is bosszant, ha csak látok valamit. Vagy az, ha rám néznek. Jó, persze nem mindenki idegesít, de néha úgy néznek rám a kriptaszökevények a 32-es buszon, mintha én adtam volna Ádám kezébe az almát "Nesze baszd meg, zabáld meg, úgyis kurva uncsi itt minden!" felkiáltással. Pedig nem én voltam. Tényleg. Én a cseresznyefáról szemezgettem volna. Az almát ugyanis nem szeretem.

Olvasom Lánglovagot (http://langlovag.blog.hu) és "látom", hogy zavarja az, hogy most egyedül lakik. Én pedig néha szeretnék egyedül. Vágyom arra, hogy egyedül legyek. Nem tudom miért. Egy világítótoronyban egész jó lenne.

Azt hiszem meg kéne szeretnem a páros számokat.