Gondolatok a szobából

Hétvégén a fejemet takarítottam. Emlékeket szedtem elő, poroltam le, és tettem vissza gondosan, érzékenyen a helyükre, vagy dobtam ki őket a "kukába". Legalábbis próbáltam. Olyan emlékek kerültek elő, amiket próbáltam nagyon nagyon mélyre ásni, hogy jó darabig ne kísértsenek, ne jussanak eszembe, mert feltépik azokat a sebeket, amik a mai napig nem akarnak begyógyulni. Vannak pillanatok, szavak, mozdulatok, illatok, amelyek beleégnek az ember agyába. Törölhetetlenül.

Emlékszem az első beszélgetésemre KJ-val. ("KJ! A ...kerületi ... utcában laksz? De jó! Megyünk együtt haza?" még arra is emlékszem, hogy egy kockás ing volt rajta.) Emlékszem az első közös ebédünkre Tesómmal. (Ásványvizes milánói ; )) Emlékszem az első közös sörünkre Petrussal. (Arany Ászok.) Emlékszem az első találkozónkra McBarátkozóval. (Engem csak McBarátkozó hívhat Babának.) Emlékszem a legrosszabb randimra. (Hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk.) Emlékszem az első találkozómra Mcvalakivel. Arra, hogy mit viselt, és merre sétáltunk, és Columbora, és az oroszlánokra, meg a Fedélnélkülire, és arra, hogy 50 év, és majd mi lesz az 51.-en. Emlékszem, hogy egyszer nagyon a szemembe nézett a metrón, és azt mondta "Ma nagyon szép vagy!" én pedig halkan azt rebegtem, hogy "Ez nem igaz..." majd még halkabban ezt: "Köszönöm..."

Emlékszem az első nagy ovis szerelmemre, akit Ádámnak hívtak, vörös haja volt, és szeplői, és ő is szerelmes volt belém, mert 5 évesen még volt olyan balek, hogy belémszeretett. Aztán Ádámot dobtam egy focistáért, akit Daninak hívtak, és mára már felnőtt, de azért még mindig rúgja a bőrt. Igaz, mellette jogásznak tanul. 5 évesen még volt ízlésem. Igaz, 5 évesen meg nekik nem volt. 1-1.

Amikor mondtam McPetinek, hogy a kis világomban takarítok, elkezdett kérdezgetni. Van-e ablak? Esik-e az eső? Milyen? Milyen színű? És én azon kívül, hogy nem akarok erről beszélni, nem tudtam róla mit mondani. Meg nem is akartam. Mert az az én kisvilágom. Kicsit Szépség és a Szörnyeteges, kicsit könyvtáros, kicsit Alíz csodaországban, kicsit itthoni, kicsit távoli.

A kezembe került egy könyv, amit tavaly vettem valakinek ajándékba. McKábítónak. Megláttam, és a szívem szakadt meg. Eszembe jutott, hogy hol találtam, és mennyire megörültem neki, és milyen boldog voltam, amikor megvettem, és számtalan szebbnél szebb gondolat keringett a fejemben arról, hogy milyen lesz majd odaadni Neki. Aztán az ajándékátadás elmaradt, a könyv pedig megmaradt. Én pedig megtaláltam. Újra.

Először el akartam égetni. Levinni a ház háta mögött lévő parkba, és meggyújtani. Nézni ahogyan belekap a láng, és felemészti, felfalja a lapokat, és a betűket. A láng izzó vörösre festette volna a lapokat, a lapok pedig összeugrottak volna a fájdalamtól. Pont úgy, mint minden szerető, akit nem szeretnek viszont. 

Aztán eszembe jutott, hogy soha nem lennék képes a matek TK-n kívül más könyvvel ilyet tenni. Szét akartam tépni. Ízeire szedni a lapokat, hogy ne is lássam soha többé. Minek tartsak valamit a polcomon, ami fájdalmat okoz ahányszor csak ránézek? 

De nem téptem szét. Itt van előttem, és csak nézem. Nem tehet ez a könyv semmiről, nem a könyv hibája. Megbeszéltem Nővéremmel, hogy odaadom neki, csináljon vele azt, amit akar. Dobja a Dunába, égesse el, tépje szét, adja oda a családjának, adja fel postán McKábítónak. Csak ne kelljen tovább néznem ezt a könyvet. Takarítok. És bár tudom, hogy soha, de soha nem fogom tudni kiseperni az életemből...

Hazafelé a buszon azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretnék Vele (Nem a Mc-ek sokaságával) hanem Vele még egyszer eltölteni egy napot. Ülnénk, és beszélgetnénk. Mert akkor, ott kaptam valamit, amit nem felejtek el soha, mert nem felejthetem el soha. Mert volt egy mondat, ami néha még belémmar.

"Szerencsés ember lehet az, akit egy ilyen lány ennyire szeret."