Gondolatok a szobából

A lakásunktól nem messze van egy pékség. Itt van a sarkon. Meleg nyári éjszakákon nyitott ablaknál alszom. Néha érzem a frissen sült kenyér, zsemle, túróstáska, és egyéb finomságok illatát. Szeretem a friss pékáruk illatát.

Meleg nyári éjszakán, amikor érzem ezt az illatot, szeretnék lemenni, és bekopogni a pékségbe, hogy vásároljak a meleg kenyérből. De sose megyek le. Annak ellenére nem megyek le, hogy az idős pék bácsi már integet, ha éjszaka jövök haza. Néha még megjegyzi, hogy "Csípős az éjszaka!", vagy "Vigyázzon magára kisasszony!" a fiatal pékek pedig mosolyognak.
Hát így élünk mi errefelé.

Ma kikacagtak az álmom miatt. Ma megint magyarázkodnom kellett. Meg kellett magyaráznom, hogy miért nem tudok biciklizni. Meg kellett magyaráznom, hogy miért szeretnék lengyelül tanulni. Meg kellett magyaráznom, hogy miért akarom a magyart, mint idegennyelvet tanulni. Meg kellett magyaráznom, hogy miért szeretnék magyar nyelvet tanítani lengyeleknek. Aztán el kellett tűrnöm azt, hogy páran kacagtak. De már nem zavar. Nevessenek. Nem számít. Sz.B. megkérdezte, hogy "Valami lengyel legény miatt húz a szíved Lengyelországba?" akkor meg én kacagtam. Mert kétfelé húz a szívem két legény miatt, de egyik legény sem Lengyelországban lakik. Ha legény alapján választanék, akkor most az ír krémlikőrrel, meg a Yorkshire pudinggal ismerkednék. Ehelyett Varsó építészetét tanulmányozom.
No meg különben is, ez milyen már, hogy egy legény miatt akarok Lengyelországba menni?! Kinőttem én már abból a korból.

Egyébként így este 10-re rájöttem, hogy szánalmas volt, amit ma csináltam, és ha tehetném visszacsinálnám az egészet, csak Peti szokásos illatellenőrzését hagynám meg, mert az elengedhetetlen. De egyébként. Mindig meglepődöm magamon, hogy mennyire akarom, hogy valaki szeressen.