Rájöttem, hogy imádok fiúosztályba járni. A világ legjobb dolga. Nyolc fiú közül hetet imádok. Szeretem, hogy Tomi Nusiszívemnek szólít, és mindig megkínál a csokival; hogy Gergő Vattacukornak hív, és egész jókat tudunk beszélgetni; hogy Zoli faarcal tolja a poénokat meg a fiókokat; Flakonfül annyira hülye, hogy nem lehet nem szeretni, és a zenei ízlésünk is nagyon hasonló; Laci ritkán szól, de akkor csattan a dolog; Milán imádnivalóan tudja mondani, hogy "Csak a Dóri meg ne tudja", és különben is, ő lesz a fiam edzője (meg az enyém is, csak másból); Peticica meg Peticica, akit mindig meg kell szagolnom, hogy jó illata van-e, és imádom, hogy intelligens. Meg borostás.
Szóval szeretek fiúosztályba járni. Végre nem a szokásos csajos csacsogást hallom, egyre többet tudok a fociról, és azt hiszem a fiúk élvezik, hogy taníthatnak nekem (a tipikus szőke nőnek) valamit a labdarúgásról. (Mi az a les? Mi a bőrözés, és a kötény? Miért találták ki a les szabályt? Ki a franc az a Dzsudzsák Balázs?!) Próbálok érdeklődő lenni, és szorgalmasan próbálom megjegyezni a dolgokat. Néha kérdezek is. Szóval jól érzem magam velük.
Most joggal kérdezhetitek, hogy ha minden ilyen szép, akkor milyen varázslot foszlott szét...? Az a baj velem, hogyha neheztelek valakire, akkor iszonyatosan dühít, ha az a valaki rámnéz, megszólít, stb. Amikor pedig oda is jön, hogy "Mi a baj?" akkor szívem szerint valami húsevő kagylóvá változnék, és bekebelezném. Ilyenkor általában azt mondom, hogy "semmi", miközben magamra arra gondolok: "Találd ki basszus!".
Vannak dolgok, amik dühítenek. Csak pár apróság: ha valaki azt állítja magáról, hogy olvasott, akkor miért nem képes leírni a lesz szót helyesen? És utána vajon miért oktat ki...? És miért a legapróbb dologgal kell kezdeni mindent? És miért fontos ennyire valakinek, hogy ő legyen a főnök? És ha valaki császárrá koronázza magát, utána miért köszöni meg a népnek, hogy "megválasztották"? Érdekes kérdések ezek. Van még jó sok ilyen.
Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz vasárnap. Érdekel, hogy elfelejti-e a születésnapomat. Bár, biztos vagyok benne, hogy igen. Most azt mondom, hogy nem baj, de vasárnap azért zavarni fog a dolog. Aztán majd azzal nyugtatom magam, hogy a múltat lezártuk, és nincs közünk egymáshoz. Ezt hajtogatom majd magamnak kb. két órán keresztül, aztán egy órára el is hiszem.
Megérkezett az általám hőn áhított téli hideg. Tegnap lefagyott az orrom. Mondjuk erre vágytam. Mondjuk az a -20°kicsit erős. De kibírjuk. Vodkával, mint az oroszok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.