Gondolatok a szobából

Nagyon hiányoznak azok a...

Tudom, hogy tegnap megígértem ma írok majd érdemi dolgokról, de nem megy, mert túl sok minden jár a fejemben. Úgy az elmúlt két év konkrétan. És tudom tudom, gyáva vagyok élni őjra, pontot tenni a múltra, de amikor pontot akarok tenni a múltra, és újra élni, akkor általában beüt a krach.

Mert most is mi van?! Elmondom valakinek az igazságot, nyílt lapokkal játszom, erre megsértődik. Pontosabban nem megsértődik, csak valami olyanra akar rávenni, amit én nem akarok. De mivel egy önfejű, makacs nyilas vagyok, ezért úgysem tud rávenni arra, amit nem akarok, max. azt éri el vele, hogy amit eddig akartam, már azt sem akarom. Hát ja. És nem veszi észre.
Én csak jó arc akartam lenni, mert nem akartam neki hazudni, meg semmi, én nem akartam őt bántani (bántja eleget saját magát, amilyen kis bindzsi) de most vagy én szenvedek attól, hogy hazudok neki, vagy ő szenved azért, mert én igazat mondtam. Az igazság max. egyszer fáj neki, de meddig fájna nekem a hazugság?! Hát ez az, ami piszkosul nem mindegy. 

Meg persze, még van egy csomó dolog, ami piszkosul nem mindegy, de most valahogy azok nem foglalkoztatnak.
Foglalkoztat helyette az, hogy mi lesz velünk. No meg az is, hogy mi lett volna HA, és mi van most vele, és hol van, és merre jár, és miért nem...? És tudom, ezek megint olyan kérdések, amikre nem fogok választ kapni. Ahogy Tesóm mondaná, már megint fulll feleslegesen idegesítem magam. És megint igaza lenne.

És egy mókás dolog így a végére. Anyukám tegnap megkérdezte, hogy mit szeretnék a névnapomra. Nem volt pofám azt mondani, hogy egy kutyát, ezért azt mondtam, hogy egy pockot. 
Nana: Miért pont egy pockot?
Nussi: Hát, nem tudom. Igazából az a lényeg, hogy kicsi legyen, és szőrös. 

Az utolsó mondatot persze sikerült olyan hangerővel mondanom, hogy az egész áruház minket figyelt. És akkor én még csodálkozom, hogy páran ujjal mutogattak ránk.

Kaland velem az élet.

De nekem akkor is nagyon hiányoznak azok a ...