Láttam egyszer egy filmet, amelynek az volt a címe, hogy Szerelem a végzeten. Igazából szokásos könnyed lányos-bájos romantikus mozgókép. 

A fiús és a lány a nagy karácsonyi bevásárlás közepette botlik egymásba, amikor is mind a ketten ugyanazt a kesztyűt szeretnék megvásárolni. Mit ad Isten, valamilyen oknál fogva együtt töltik a délutánt, a lány okos, könnyed, bájos, és nagyon tudatos. A fiú pedig ostromolja, mint törökök az egri várat. Lényeg a lényeg, megy az "Add meg a számodat, és randizzunk!" cécó, amikor (a franc tudja miért) a lány a nehezebb utat választja: feliratja a fiúval a telefonszámát egy 5 dollárorsra, majd vesz rajta egy csomag rágót. A saját telefonszámát egy könyvbe (Márquez: Szerelem kolera idején) írja, és ígéretet tesz arra, hogy eladja másnap egy antikváriumban. Egyezséget kötnek: ha valamelyikükhöz visszakerül a másik száma, megkeresik egymást. A sztori többi része innentől már nem lényeges az én történem megértéséhez.

Történt ugyanis, hogy pár hete egy remek koncert, és hintázás után álltam az éjszakai busz megállójában a Blahán. Egyszercsak odajött hozzám egy srác, beszélgetni kezdtünk. Kedves volt, vicces, volt közös témánk. Egy busszal utaztunk hazafelé. Haza is kísért, egészen a kapuig, ahol megkérdezte, hogy fogunk-e még találkozni? Én kicsit nyűgös voltam (nem teljesen úgy alakult az este, ahogyan én szerettem volna), és azt feleltem, hogy "Persze, majd az éjszakai busz megállójában a jövő héten!" Szegény, nem lehetett valami vicces kedvében, mert annyira nem nevetett.

Próbált még fűzni egy kicsit, hogy adjam meg a számomat (a telefonszámomat anyatigrisként védem), vagy legalább egy találkát beszéljünk meg. Ekkor ugrott be a Szerelem a végzeten. Azt válaszoltam neki, hogy ha megtalál iwiwen, akkor oké, randizhatunk.  (Néha azt képzelem magamról, hogy egy romantikus filmben élek, aztán persze rájövök, hogy piszkosul nem) Csóri, annyit tudott rólam, hogy "Nusi", és azt, hogy "20 éves". (Mentségemre szóljon, én sem tudtam többet róla, és ő még előnyben is van, mert tudja, hogy hol lakom!)

Nem talált meg. Pedig közös ismerőseink is vannak... És azt is tudja, hogy hol lakom. Mókás lett volna, ha másnap itt ül a kapuban. De nem.

Én pedig ismét rájöttem arra, hogy az élet egyáltalán nem hasonlít a filmekhez.