Hát segítség az van. Pedig nem kértem. Én hallgatok. Nem beszélek arról, hogy nem vettek fel. Akkor mások vajon miért?
Én megértem, hogy jó dolog azon szórakozni, hogy a szüleim azt hitték pénteken, hogy idegösszeroppanást kaptam; én megértem, hogy jó érzés az orrom alá dörgölni, hogy "Engem felvettek!"; én tényleg mindent megértek. Csak nem kérek belőle. Ha valaki csak és kizárólag erről tud velem beszélgetni, akkor könyörgöm inkább ne tegye, mert ha beolvasok neki, akkor tuti én leszek a bunkó.
Hosszú hónapok óta játszom, hogy minden rendben van, és boldog vagyok. Legyen olyan kedves, és tegye fel a kezét az, aki tudta, hogy az egész "boldogságom" kamu. Mert kamu volt. A túlélésre játszottam, mert sokkal könnyebb azt játszani, hogy "boldog" vagyok, mint vállalni a boldogtalanságot.
Persze, voltak boldog pillanatok. Sok boldog pillanat volt. De ha visszagondolok a szeptembertől júniusig tartó időszakra, akkor nem a boldogság ugrik be. Mocskosul nem. Persze, ebben sok minden szerepet játszott- meghalt a nagypapa, nem találtam a helyemet, nem éreztem jól magam az "iskolában", és minden nap szembesülnöm kellett azzal, hogy nem vettek fel az egyetemre...
Tudom, most sokan azt fogják mondani, hogy mások is jártak így. Erre csak annyit tudok mondani, hogy nem érdekelnek mások. Nekem magammal kellett együtt élnem, és most is magammal kell együtt élnem, nem mással.
És nagyon szépen kérek mindenkit, hogy ne kérdezze meg, hogy most mihez kezdek, mit fogok csinálni, és mi lesz most, mert nem tudom.
Nem is akarom tudni. Nincsenek terveim.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.