Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én szeretem az esőt. Persze azt nem, amikor nedves lesz a zoknim, és elázik a hajam, és amikor magától szárad, akkor begöndörödik. De amikor esik, azt szeretem.
Pár napja megfogalmazódott bennem valami, a péntekkel kapcsolatban. Olyan, mintha az anyja lennék.
Ő fent, én lent. Ő ott, én itt. Ő alkot, én izgulok. Izgulok érte. Izgulok vele.
Hallom őt. Érzem. Hallom minden rezdülését. Érzem minden rezdülését. Tudom, hogy mikor jó. Tudom, hogy mikor elégedett magával. Egyetlen mozdulatából tudom, hogy elégedett-e magával. És én belül azt akarom, hogy elégedett legyen. Az első ütésig izgulok- majd a szívdobbanásnyi szünet után a zsigereimben érzem, hogy "ez az", és utána elönt a büszkeség. Nem dicsekvően. Nem nagyképűen. Csak a szívem verdes úgy, mint egy kolibri szárnya.
Hevesen. Végtelen jelet rajzolva.
Szóval szeretem az esőt. És most idebent is esik. De rajtam kivételesen ez sem fog kifogni. Kinyitom az esernyőmet. Utána pedig kezdek valamit a kolibrivel is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.