Ma eszembe jutott McKábító. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy hogyan, és miért, de tisztán emlékszem arra, hogy álltam a Nyugatiban, a metrónál, és ő járt a fejemben. Ha nagyon megeröltetném magam, biztosan rájönnék a hogyanra, és a miértre.
És beugrott! A képújság előtt álltam a metróban, és volt valami futó hír a NATO-val kapcsolatban. A NATO-ról beugrottak a katonák, onnan a "Magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk." És ezen a ponton ugrott be McKábító egy gondolatra.
Vagy többre. Ő önként és dalolva ment oda, ahova ment. Élete legnagyobb lehetőségeként emlegette a kinti tanulást. Emlékszem, azt írta, hogy azért lesz neki jó odakint, mert "onnan még igazi háborúba" is mehet. Így teljesüljön minden kívánsága.
Már a metrón ülve azon gondolkodtam, hogy mennyire nem illettünk össze (legalábbis a metrón ezt éreztem), és mennyire oda voltam valakiért, akinek kb. az volt az életcélja, hogy valahol lelőjék egy háborúban.
Mindig is tudtam, hogy nem vagyok normális.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.