A digitális technika tanár kitalálta, hogy bár a tudásunk/tudásom erőteljesen hiányos, ő bizony egy riportfilmre szeretne jegyet adni. Elkezdtem tehát témát és segítséget keresni azért, hogy ne tapsoljon vissza még egy körre.
Így jutottam el egy újraélesztő tanfolyamra, amiért hálás vagyok édesanyámnak, a Sorsnak, a Karmának, Istennek, és úgy mindenkinek aki "erre terelt". Az előkészületek alatt ugyanis nagyon sok segítőkész, és kedves embert ismertem meg. Olyan embereket, akiknek nem volt semmi hasznuk abból, hogy segítettek nekem, mégis annyira pozitívan álltak a dologhoz, és izgultak azért, hogy le tudjam forgatni a riportot, hogy azt alig tudom szavakba önteni. Önzetlenül segítettek, tereltek a helyes út felé, nem sajnálták rá az időt, az energiát.
Ma forgattunk. Reggel nagyon ideges és ingerült voltam. Féltem. Féltem, hogy bénázni fogok (bénáztam is), hogy elrontok majd valamit. Édesanyám nyugtatott. Próbált nyugtatni, de nem igazán sikerült neki... Aztán azt mondta, hogy nyugodjak meg, mert ez a társaság olyan, mint egy nagy család, és az első pillanattól fogva családtagként tekintettek rám...
Igaza volt. Ma családomként álltak mellettem, családomként segítettek, családomként támogattak, kedveskedtek.
És már nem érdekel, hogy milyen jegyet kapok a riportra, mert a ma kötött ismeretségek többet érnek minden jegynél.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.