Tegnap volt egy viszonylag megrázó élményem. Nem szívesen osztanám meg, hogy mi volt az, de a maga(m) módján megrázott. Egyik dologból jött a másik, végül arról beszélgettünk, hogy ki hogyan képzelné el a temetését, és milyen zene szóljon, és mi álljon a sírkövön.
Elizabeth Taylor állítólag azt kérte, ez álljon a sírkövén: "Itt nyugszik Elizabeth Taylor, aki világ életében utálta, ha Liznek szólították." Azt hiszem én inkább valami olyat íratnék rá, hogy "Magam sem tudtam soha, ki vagyok."
Szomorú dolgok ezek, nekem mégis egész álló nap ezen kattogott az agyam. Mi van akkor, ha a fejemre esik egy tégla, és meghalok? Vagy elüt egy autó/busz/villamos/troli? Jó, oké, meghalnék, de utána...? Mármint. Mi lenne a szobámmal, a ruháimmal, a könyveimmel? És mi lenne azokkal az emberekkel, akiknek nem mondtam meg, hogy szeretem őket? Vajon a szüleim/barátaim megmondanák nekik? Bárki odamenne XY-hoz, hogy "Te barom, imádott téged, és te nem vetted észre!"? Vagy nem? Mi lenne?
És mit tehetnék én? Írjak apró leveleket, tegyem be egy borítéka őket és írjam rájuk, hogy csak a halálom után adják oda a címzetteknek...?
Hát ezek mennek a fejemben. Meg a bárányfelhők.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.