Tegnap végre leadtam a szakdolgozatokat, és a fotósorozatot. Nem volt egyszerű ez az utóbbi 4-5 nap, de túléltem, túl vagyok rajta, és vége. Igaz, közben naponta 9876543210123456789-szer átkoztam el mindent, és mindenkit, de végre vége.
Tanulva az elmúlt két hétből, több dologra jöttem rá: sokkal jobban kell majd az egyetemen konzulenst választani; és nem szabad utolsó pillanatra hagyni a munkát. Bár az utóbbit minden alkalommal megfogadom...
A délutánt Zsével töltöttem, átjött kávézni, és beszélgetni. Kiszakadt belőlem mindent. Beszéltünk Kisdobosról, és McZenélőről, szóba került McValaki és McGyógyító is; aztán átrágtuk az iskolai problémákat; minden bizonytalanságomat alaposan kitárgyaltuk. Jó volt. Azzal, hogy végre őszintén mindent, és tényleg mindent elmondhattam, olyan, mintha fogytam volna 25 kilót! Olyan ez, mint amikor az ember egy piszok nagy túrahátizsákkal megy hegynek felfelé, felér, és ledobja a táskáját a válláról. Pont így éreztem tegnap.
Már éjszaka, az ágyamban forgolódva jöttem rá arra, hogy nem kell új évnek jönnie ahhoz, hogy az ember végérvényesen lezárhasson dolgokat. Én most kérem az élettől, de legfőképpen magamtól a fehér lapomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel Kisdobos, vagy McUtazó, de ez a Tímár Zsófi életmód tökre nem rákendroll, és helló, én egy rákendroll lány vagyok! Most jött el az ideje annak, hogy nem fogok úgy nemet mondani, hogy rá se nézek az illetőre. (Igen, megtörtént, odajött egy srác egy buliban, én rá se néztem, csak azt hajtogattam, hogy nem, nem, nem, és nem!)
Hasznosak ezek a beszélgetések.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.