Az ember ül egy kórház kertjében, és nem gondol semmire. Próbál nem törődni az orrát facsaró fertőtlenítő és betegségszaggal. Vagy sikerül, vagy nem. A nem esetében kezdődnek a problémák, ugyanis ekkor már nem csak a fertőtlenítőszag irritiálja - meg kell küzdenie a gyomorfájással, a gyomrát szorongató érzéssel. Ha ez sem sikerül, akkor jön a "klasszikus" gombóc a torokban érzés. Egyik rohadtabb, mint a másik.
Mindkét érzésben van valami, amitől az ember szabadulni akar - vagy a gombóctól a torkában, vagy az orrában lévő fertőtlenítőszagtól.

Az ember ül egy kórház kertjében, és próbál nem gondolni semmire. De a fertőtlenítőszaggal a nóziban, és a gombóccal a torokban ez nem megy könnyen. Az ember szabadulni akar a gondolatoktól, és próbál semleges dolgokat vizionálni. Talán még a szemét is becsukja, és hagyja, hogy az agya máshová repítse. 
Egy tópartra talán, ahol a víz felett susog a szél; ahol a kemény föld nyomja a gerincét; ahol a palackzöld fűszálak csiklandozzák a bőrét; ahol a nap sugarai lágyan simogatják az arcát.
Hopp, egy pillanatra eltakarja valami a napot- a szem kinyílik, és a tó sehol. Elreppent, mint ijedt veréb a pocsolyától. A fertőtlenítőszer szaga visszakúszik az orrába, majd keveredve a betegségszaggal újabb gombócot gyúr a torkába.

Az ember ül egy kórház kertjében, és nem gondol semmire. Nem gondol a lehetséges betegségekre, nem gondol a torkában lévő gombócra, nem gondol a meg nem születendő gyerekekre, nem gondol a fulladásra, nem gondol a vért hányókra, nem gondol a halottakra, nem gondol a halálra. Nem gondol a tepsibe tett madárcsontú öregasszonyra.

Az ember ül egy kórház kertjében, és nem gondol semmire...