Szontyi vagyok, zokogni fogok.
Szomorú vagyok. Ma elmeséltem a Kisdobosos történetet egy barátnőmnek. Miközben meséltem még nevettem, de aztán hazajöttem, és már nem nevettem annyira.
Kócos kis romantika, tejfogával a szívembe mar, és rágom magam a dolgokon, pedig nem lenne szabad. Pontosabban szabadnak szabad, csak értelme nincs. Az elmúlt egy év akkor is így marad, ha rágom magam. Ha nem rágom, legalább nyugodt vagyok. Kivéve ma. Felkavart az, hogy elmeséltem ezt az egy évet, hogy keserédesen mosolyogtam, amikor a történet egy pontján a "FÉLTÉKENY!" felkiáltás elhagyta Nikky száját. Mosolyogtam keserűen, mert nem tudok mást tenni. Ennyi az egész.
Megpróbáltam megbeszélni a történteket, nem történteket. Nem akarta. Ezek után mit kellene tennem? Már túljutottam a "keseregjünk-a-múlton" érzésen. Elfogadtam. Csak felkavart. Ennyi az egész. Felkavart.
Tudom, hogy soha nem fogjuk megbeszélni ezt az egy évet. Sejtésem szerint beszélni se fogunk. Nem érdemes feltépni a gondosan lesimított ragtapaszt. Ott kell hagyni, és meg kell várni, ameddig leázik, majd leesik magától.
Ne bántsuk egymást feleslegesen.
Igaz, már megtettük.
Szontyi vagyok. Zokogok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.