Az amerikai filmekben szokott lenne az a jelenet, amikor a főhősnőt, aki évek óta nem beszélt az anyjával/apjával, felkeresi egy rokon, hogy az anyja/apja kórházban van, és szeretné látni a főhősnőt, egyfajta utolsó kívánság ez.
A főhősnő természetesen ilyenkor mindent félredobva hanyatt-homlok rohan a kórházba. Ott aztán jön egy könnyfakasztó lelkizés, aminek a végén a főhősnő természetesen megbocsájt mindent. Mindent.
De mi van akkor, ha én az a főhősnő vagyok, aki nem tud megbocsájtani? Mi van akkor, ha én nem az a főhősnő vagyok, aki hanyatt-homlok rohan a kórházba?
Mi van akkor, ha én az a főhősnő vagyok, akinek mióta ismeri a helyzet súlyosságát, csak képek, és különböző idézetek ugranak be?
Nagyjából öt éves vagyok, és a szőnyeg közepén állok egész éjszaka, mert zavartam őt.
"I never had a choice!"
Ordít, és földhöz vág egy bögrét.
"Take me down to the paradise city."
Bumm, és csattan.
"Ha nem vagy hajlandó velem találkozni, változtasd meg a nevedet!"
Mi van akkor, ha én nem az a főhősnő vagyok, aki bármit is meg tudna bocsájtani...?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.