Annyira szép az idő. Napközben gyönyörűen süt a Nap, kellemes meleg van, rügyeznek a fák, csicseregnek a madarak, az utcán szerelmespárok andalognak kézenfogva, kutyusok ugatnak, és szaladnak a gazdájuk után, apró csemeték gyerkőcködnek nyomukban a gondoskodó szülőkkel- teljesen idilli kép.

Nem, nem cinikusan. Tényleg ezt gondolom. Azt hiszem ez a tavasz lényege. Rügyező fák, bimbozó kapcsolatok, totyogó gyerekek, turisták bárhol, bármikor, rövidnacik, miniszoknyák, álcafelsők, napszemcsi, vattacukor, perec, piros nagyon tömény kakasos nyalóka, balerinacipő, bicaj, Városliget, finom fagyik, és az elmaradhatatlan tavaszillat.

Szeretem a tavaszt. Azok az emberek, akik télen egy csigaházba- azaz a vastag téli kabátjukba burkolóztak-, most levették a nagykabátot, és mintha a kabáttal együtt megszabadultak volna a morcosságuktól is. A téli, megállóban didergő, BKV-t szidó emberek eltűntek, és a helyüket mosolygó, csendes emberek váltották fel. Az emberek kibújtak a csigaházból, és mosolyognak, nem anyáznak, ha a busz becsukja az orruk előtt az ajtót, hiszen pár perccel tovább élvezhetik a napsütést. Mosolyognak. Olyan fura.

Reggel a 7-es buszról láttam a sirályomat. És amilyen okos ügyes nagysirály, sikerült neki több sirályt beszerveznie. Minimum öt- hat sirály úszott ma árral szemben az Erzsébet hídnál. A lúzer sirályomból a végén még győztes sirály lesz. Kár, hogy akkor már nem fog rám emlékezni.

Az jutott reggel eszembe, hogy mennyire jó lenne turistáskodni. Fogni a fényképezőgépet egy Budapest térképet, és elindulni, mint egy turista. Sétálni a várban, siklózni, felmenni a Halászbástyára, misét hallgatni a Mátyás templomban, lefotózni mindent, amit csak lehet, utcazenészeket hallgatni a Váci utcában, és a Vörösmarty téren, lemenni a Duna partra, elsétálni a Parlamentig, aztán elmenni az Alagúthoz, felsétálni, ülni az Alagút tetején, és nézni a forgalmat, a hidat, a Dunát, a Várost, megvárni, ameddig besötétedik, és visszabotorkálni az Erzsébet hídra, sétálni a hídon, nézni a fényeket.
Megragadni a Pillanatot, a nagybetűs Pillanatot, és nem ereszteni, nagyon, nagyon mélyen elraktározni kicsiny agyam egy aprócska szegletébe, és aztán akkor előszedni, amikor a legnagyobb szükség van rá.

Azt hiszem az idei az első tavasz, amikor nem zavarnak a kéz a kézben andalgó szerelmespárok. Mostanság öröm látni őket. Valamiért feldobnak, átragad rám a jókedvük, és rögtön szebb színben pompázik a világ. Persze, vannak pillanatok, amikor annyira nem, de a holtpontokon túl kell lendülni.

Hiányzik McKábító. McValaki csibészes mosolya, és a hangja. Imádom a hangját.

De vagány kislány vagyok, megoldom. A cipőmet is egyedül kötöm be... : )