Vasárnap megnéztem a Napsütötte Toscana (Under the Tuscana Sun) c. filmet, és leírhatatlanul mennyei volt.
Toscana az utóbbi egy- két évben lett nagy szerelmem -Budapest, és Új-Zéland mellett. Nem tudom már hogyan, honnan jött a felismerés, hogy Toscana, de jött, és azóta is benne van a parányi agyacskámban.

Szóval megnéztem ezt az amerikai- olasz romantikus vígjátékot- a lelkiállapotomnak tökéletes volt. Kis könnyed-lányos-bájos mozgókép, a sztori mondhatni szokásos: megcsalt, majd elvált főhősnő, akit a barátai elküldenek nyaralni Toscanaba, és egy hirtelen ötleten felbuzdulva vesz magának egy lelakott romos házat, amit aztán a 105. percre természetesen szépen felújít, közben írogat a kis Apple notebookján (hiába,  elvált amerikai írónő, Apple, és semmi más), egy olasz félisten "megszerelmeskedi" (ez volt a magyar fodítás, na! "Francesca, most nagyon megszerelmeskedlek!"), aztán természetesen mégsem az olasz Adonisz lesz élete párja, hanem a borostás (!) szintén író, a lengyel kölyök meg fejbevágja magát egy zászlóval.

Érdekes, hogy mennyien mennek Toscanaba új életet kezdeni. Mintha Toscana vonzaná azokat, akiknek valami elromlott az életükben, és tiszta, hófehér lapot szeretnének.
Tulajdonképpen nem is rossz ötlet.

Ülni egy méd romos, de lepusztult állapotában is csodálatos, felújításra váró Toscan terrakotta erkélyen egy pohár vérvörösen izzó kellemes félédes olasz vörösborral, és nézni, hogyan festi a lebukó nap fénye sötétnarancssárgára, púderrózsaszínre, és orgonalilára a tájat, az eget, a pamacsfelhőket, miközben a háttérben lágyan szólna valami kellemes muzsika. Talán Chopin. Esetleg valami könnyű jazz, egy lágyan búgó, fülkagylót és hallójáratot gyengéden csiklandozó testes női hanggal.

Csak hunyd le a szemed, és élvezd az elképzelt látvány, amely szép komótosan beúszik az elmédbe...

Egy nap, ha sok pénzem lesz, veszek magamnak egy apró villát Toscanaban. Nem lesz túl nagy. Nappali, két hálószoba, egy konyha, és egy hatalmas erkély. A kertben szőlő lesz, és olíva, és talán bort is fogok készíteni. Az olívabogyókat pedig hatalmas, kézzel fonott kosarakba teszem majd, elviszem a helyi présüzembe, és olívaolajat készítettek belőle. No meg szappant.
Lesz majd egy fekete- fehér tibeti terrierem, akit Puszedlinek fogok hívni. És a kertemben lesz majd egy tavacska is- teknősökkel, és díszhalakkal. És oh, igen, majd' elfelejtettem! Egy medence, amelynek az alján gyönyörű mozaik lesz.

És mindig, mindig lesz ott valaki! A medencénél, a tavacskánál, a házban. Mindig lesz majd valaki a medencémben, a konyhámban, a telkemen, a házamban, az otthonomban... A szívemben. Mellettem.

Hát nem gönyörű...? Tegye fel a kezét, aki velem jönne : )