Hétfőn minden megváltozik. Vagy így, vagy úgy. 50-50%. Pozitív. Negatív. Bízom a hétfőben. Bízom az életigenlésben. Bízom abban, hogy pozitív lesz. Bízom abban, hogy majd minden helyrejön. Hazajön, és csirkepörköltet fog főzni nokedlival, és a kis piros lábosából fogja enni, miközben Tom&Jerryt néz. Mert ő ilyen. Megfőzi a pörköltet, és kajálás közben mesét néz. Utána megissza a kis borocskáját, meg a kávét, és akkor kerek a világ.
Négy napja alig eszem, alig alszom. Ingázom a suli-kórház- otthon tengelyen, és közben próbálom magam tartani, hogy nincs semmi baj, és próbálok teljesíteni mindenhol, meg megállni a saját talpacskámon, érdeklődni, meg segíteni, de valahogy nem megy. Nem tudok mindenhol, mindenkire mosolyogni, amikor sírni volna kedvem. És sírok is. Amikor nem lát senki, egyedül vagyok, becsuktam magam mögött az ajtót. Akkor. Akkor sírok. A tehetetlenségem miatt. Mert nem tudom visszaadni azt a szeretetet, amit kaptam. Mert egy utolsó szemétléda önző kurvának tartom magam azért, amit mondtam.
Tegnap valami meglepett. És pár pillanatra el is gondolkodtam rajta, hogy ezt most miért? Aztán megértettem, és fájdalmas volt a felismerés. És aztán történt még valami. Fel kellett hívnom valakit, hogy átszervezzük a jövő hetünket, és annyira meglepett amikor vigasztalni kezdett. Próbálkozott, és meglepett. Egy olyan ember támogatott tegnap lelkileg, akiről álmomban nem gondoltam volna, hogy megtenné. Jó, ez így nem igaz, gondoltam volna, csak nem most. Nem ennyi ismrettség után.
Megyek, megpróbálok aludni. Ne lepődjetek meg, ha eltűnök- van rá okom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.