Rohadt dolog minden nap úgy eljönni a kórházból, hogy talán ez lesz az utolsó találkozás, az utolsó köszönöés, az utolsó puszi, az utolsó minden. Minden nap ezen gondolkozom. Akkor is, amikor a kórház felé igyekszem, és akkor is, amikor hazafelé bandukolok. Csak ez jár a fejemben, hogy ki kell használni minden időt, össze kell kuporgatni a perceket, hogy azok később órákká álljanak össze, és igenis, az idő plusz legyen, és ne mínusz.
Rohadt dolog minden nap úgy kelni, hogy csak addig bírja ki, ameddig oda nem érek, éljen. Lélegezzen. Dobogjon a szíve. Egyen. Igyon. Aludjon. Magánál legyen.
Rohadt dolog minden nap megküzdeni egy- két családtaggal, és elfogadtatni velük, hogy nekünk is csak 24 órából áll egy nap, mi sem alszunk, mi sem eszünk, nekünk sem jó, mégis próbáljuk összeszorított fogakkal tűrni, és nyelni, és itthon sírni. Mert aki nem sír nyilvánosan, annak nem fáj, mert aki nem küld el mindenkit melegebb éghajlatra, az nem kívánja a gyógyulást. Mocskos dolgok ezek.
Rohadt dolog kimondani azt, hogy örülök annak, hogy nincs testvérem, és rohadt dolog belátni azt ma már sokadszorra, hogy hülyékkel, álszent, képmutató nagyravágyó disznókkal vagyunk körülvéve, és vajmi keveset tehetünk ellenük. És amikor az ember szembesül azzal, hogy a rokonai ilyenek, az aztán olyan, mintha a szívébe szúrták volna azt a bizonyos tőrt.
Rohadt dolog elgondolkodni azon, hogy "Most rokony, vagy nem rokony? Békaróka, vagy rókabéka?" Aztán szembesülni azzal, hogy rokonynak rokony, de nem békaróka, és nem is rókabéka, hanem valami egészen meghatározhatatlan élősködő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.