A gerinc mostanában olyan, mint valami divatos kiegészítő: az ember vagy hordja, vagy nem. Ennyit elöljáróban.

Emlékszem az egyetem nulladik napjára. Kurva meleg volt, tűzött a nap, és akkor újították fel az épületet. A pici szerb szobába tereltek minket. Beszéltek jogokról és elvárásokról; beszéltek egy boldog jövőről; beszéltek arról, hogy három nyelvgyakos hiányzás után a viszontlátásra.

Már amikor odamentem tudtam, hogy lengyel kell tanulnom, hiszen ez volt az álmom hogy lengyelt tanuljak, de ugye szegény kicsi katicának se kardja, se falova, se elég pontja nem volt. Így lettem tulajdonképpen szlovén alapszakos, amit nem bánok. Semmi pénzért nem cserélném el, sokkal jobban tetszik a szlovén, mint a nyelv. Ennek ellenére hetente háromszor másfél órát küzdöttem/küzdök azért, hogy lengyel minoros lehessek. Nincs ezzel semmi gondnem panaszkodom, én akartam, én csinálom. Csinálom hóban-fagyban-esőben-napsütésben; csinálom ínhülyev gyulladással; csinálom lázasan. Igen, mert én bent voltam akkor is, amikor más a hó miatt nem tudott besétálni az albérletéből (ami az egyetemtől 10 percre van); bent voltam akkor is (és jegyzeteltem!) amikor annyira fájt a kezem, hogy a tollat alig bírtam megfogni; bent voltam, amikor 38,3-mal inkább itthon kellett volna lázadoznom. De mindez akkor, abban a pillanatban nem számított, mert azt csináltam, amit szerettem, és az embernek néha áldozatokat kell hoznia a cél érdekében.
Elnéztem, és nem szóltam egy szót sem, amikor a csop.társak elkérték a jegyzeteimet. Kedves voltam, mosolyogtam. 

De ma, ma betelt a pohár. A lányka a félév során nagyjából öt órán volt bent. Abban azt hiszem megállapodhatunk, hogy az nem túl sok. Csütörtökön írjuk a félév első, és egyetlen ZH-ját, aminek a tétje az, hogy ki maradhat lengyeles, és kinek kell távoznia. Nem valami kellemes dolog. No, de térjünk vissza a lánykához. Lányka egy kerek hete üldöz, hogy adjam neki oda a jegyzeteimet. Adj Uram, de azonnal! Nagyon undorító és gerinctelen módon nyomta ezt a jegyzet kuncsorgást. Megbeszéltük, hogy ma reggel találkozunk, megkapja ami kell neki, és délután visszahozza a jegyzeteket. Igen ám, de nem volt ott a megbeszélt időpontban! Én pedig úgy voltam vele, hogy egyelőre még én teszek szívességet neki, és mivel holnap ZH-t írok, én aztán nem fogok rá várni! Ezek után szabadult el a pokol: 15 nem fogadott hívás, és két olyan SMS, amitől a hajam égnek állt. Óra előtt "természetesen" megkapta a jegyzeteket, lefénymásolta, legyen vele boldog, kenje a hajára, csináljon vele amit akar, csak engem hagyjon békén! Igen ám, de a kisasszonynak még ez sem volt elég. Amikor meg akart ölelni, és fogdosni kezdte a hajamat, akkor két dolog jutott eszembe: vagy itt és most eltöröm a kezét de akkor nyafogni fog; vagy egyszerűen közlöm vele, hogy hagyjon békén a bús picsába, és arrébb lépek. Végül az utóbbi mellett döntöttem, pedig szívesen tarkón csaptam volna. Én nem vagyok az a verekedős lány- egyszer ütöttem meg valakit, de őt nagyon, amikor anyukámat szidta. És ennyi. De ez a lány egyszerűen annyira kihoz a sodromból, hogy már a számat sincsen kedvem kinyitni, csak levernék neki kettőt szívem szerint, aztán jó napot! És amikor még az órán is megállás nélkül piszkált, hogy figyeljek rá, akkor elszakadt a cérna, és egy "Baszd meg, hagyjál már békén!" felkiáltással véget is vetettem a dolognak. Nőies volt? Nem. Illendő volt? Nem. Elkussolt? Igen. Úgy látszik, ez ma egy ilyen nap.

Ma azt érzem, hogy menekülnék. Futnék, rohannék, vele, vagy nélküle, már mindegy is! Csak el! El! Békébe, nyugalomba! El oda, ahol nem csörög a telefon, ahol púderszínűek a felhők, ahol fürge gyík szalad a falon, ahol a másik gyík a kövön napozik. El valahova, ahol nincsenek követelőző csoporttársak, és pontok, és évszámok. El oda, ahol nyugalom van, és csend, és vörösbor, és gombszemű gombóckutya.

Az ember néha ki akar szaladni a világból, mert nem találja a helyét, mert a beláthatatlan, üres terület is olyan, mintha egy gyufás skatulyában lenne: szorít, nyom, összeprésel, és úgy érzed, megfulladsz. Ma én is ezt érzem: hogy a számonkérések és a bunkó megjegyzések megölnek, megfojtanak, és én nem kapok levegőt. 

Ma menekülni szeretnék. Vagy túlélni. Vagy egyszerűen csak ezt mondani: